2016. október 26., szerda

11. - Napok//1

- Ez így nem mehet tovább nagyon jól tudod, Lexi! – szúrós pillantással jutalmazott az igazgató. – A legjobb diákunk voltál, mi lett veled? 
Nem válaszoltam. Miért is tettem volna? Semmit sem érthet ez a gyáva igazgató, még egy normális figyelmeztetést, elzárást se tud kimondani, mert egy gyáva alak. 
Azt hiszi, hogy ha nem ad az ilyen bűnösöknek semmit mindent megold, ad még egy esélyt arra, hogy jó utra térjenek. De mindenki csak ott folytatja, ahol abbahagyta, és rá se bagózik, lehet, hogy a fülébe jut, de nem elég tőkös, ahhoz hogy megmondja a magáét… Hogy lehet igazgató egyáltalán? Na jó. 
- Szóval? – kopogtatta meg az asztalt, hogy rá figyeljek, és ne csak bambuljak. 
Rámeredek, és mély levegőt veszek majd megforgatom a szemeimet. 
Sose értettem, hogy miért olyan „menők” ezek a beszélgetések a filmekben az igazgatóval, egyik szigorú, másik elbohockodja az egészet. Ez meg egy gyáva alak. De most már megértettem. Attól, hogy az igazgatói irodába kerültél: megmondtad a magadét; visszaszóltál a tanárnak, mert állandóan piszkál téged; megvertél valakit, mert megérdemelte. Azt nem tagadom, hogy nincsenek olyan dolgok, amiben az ember nem lenne hibás, de sokszor előfordul az előbbi, főképp ebben az iskolában. 
Az eddig történtek egyszerűen megtörténtek, mintha újra egy naiv kislány kerített volna hatalmába. Tuckerrel való kocsikázás, Emily megérkezése, a veszekedés mamával, egyszóban minden.

Az élet már csak ilyen, és ez még csak nem is minden.  Rengeteg dolog történik, amiről nem is gondolnánk, hogy megtörténik, vagy van ilyen a világon. Néha megszöknénk inne, erről a világról. Pénzt kapok ingyen, amit se-perc alatt elköltök, mert ez tesz boldoggá. A vásárlás, olyan, mint másoknak az olvasás, alvás, írás, főzés…  Persze vannak kivételek: például: a piszkálódás, szívatás… Lehet, hogy a piszkálónak jól esik, de a piszkáltnak már kevésbé, sőt ki tudja meddig fajulhat a dolog. Ez egy kicsit morbid, negatív boldogság.

„ – Szóval akkor, hogy is volt? – kérdezi Tucker rám pillantva a füzetéből.
Egyszerűen imádom a matematikát, de komolyan. Szeretek összeadni, kivonni, szorozni, osztani, mindent, ami matek. Nem tudom miért.
De most valahogyan tényleg eldurrant az agyam, nem vagyok képes befogadni több szabályt, elég volt mára.  Fáj a fejem hiába masszírozom.
Talán az a baj, hogy ne mmatekal kezdtük, mert akkor talán sikerülne még lenyomnom a többit is, és le is lenne tudva az egész.
Mérgesen nézek rá, erre elneveti magát majd hanyat veti magát az ágyán. Tarkója alá teszi a két kezét, és a plafonra bámul. Igen, tudom, árdekes dolog látható ott.
- Gondolkodtam.
- Na az már nem jó! – fekszek mellé, csak az arcomat fodítom felé. Egy árnyalattal sötétebb a bőrszíne, mint szokott lenni, de így is eléggé jól néz ki.
Pislog párat, rám néz majd újra vissza.
- Pedig ez jó dolog. – mondja.
Neki mindig több esze volt, mint nekem.
- Miért?
- A tanulásról van szó…
Felsóhajtok.
- Elegem van már a tanulásbl! – lázadok fel hirtelen.
- De fontos! – néz a szemembe majd megfogja a testem mellett pihent kezemet.
- Tudom. – Újabb sóhaj.
Mindenki folyton a tanulással jön, tisztában vagyok vele, de már unom, hogy állandóan a számba rágják. Elég egyszer elmondani, nem kell egy nap kismilliószor a képembe üvölteni. Emberi lány vagyok, a tudtommal, és fel tudom fogni először is.
- Szóval leérettségizem, és utána elmegyek valami jó főiskolára… - megszorítja a kezemet. – Csak remélem lesz rá pénzünk, vagy nem tudom, hogy hogyan lesz. Keresek munkát! Igen, munkát! - mosolyodik el a megoldásán.
- Pénzbe kerül? - dermedek meg egy pillanatra.
Ezt nem is tudtam.
-Persze! Nem tudtad? - nevet fel. Rosszul esik, hogy kinevet, amit meg is lát az arcomon. - Bocsi, nem akartalak megbántani! - puszilja meg az arcom. - Csak olyan kis butuskának tűntél! - simítja meg a hajamat.
-Én nem vagyok buta! - durcizom be, és összefonom magam előtt a karjaimat.
Hogy állíthat rólam ilyesmit?! Egyik legjobb tanuló vagyok a gimiben, ő meg "butuskának" hív itt...
- Nem vagy az! - csipkedi meg az arcomat, mint a mamám. Fú, de utálom ezt. Erősen visszacsipek neki úgyanott mire feljajdul , és az arcát kezdi dörzsölgetni.
- Aú! Ez fájt! Én nem is csináltam ilyen erősen! – csíp bele a karomba.
Fisszacsípek.
- Ó, dehogynem!
- Lexi, fejezd be! – kiállt rám.
- Te kezted! – emelem a magasba a kezeimet védekezésképpen.
- Te meg folytattad! – mutatott rám.
- Ez szokás nem? – kérdezem inkább magamtól, mint tőle.
- Jó, igen, de durva vagy már! – áll fel az ágyról majd átöleli magát.
- Én?! Te vagy a durva!
Én nem tudom mivan ezekkel a mai fiúkkal… Ennyire nem lehetnek kettyósak.
- Oké, bocsi – veszi a kezébe az arcomat, és csókot lehel a homlokomra mire elpirulok.
- Én bocsi – húzom el a számat.”

Amilyen tökéletesnek látszottunk, olyan elcseszettek voltunk. Elnézést, mondtam már, hogy nem mennek a hasonlatok. Ő volt elcseszett, én legalább is nem, egy bizonyos pontig.
A szülei elválltak, az apukájával úgy ahogy tartja a kapcsolatot. Állandóan egy kis érzékeny újszületett fióka volt, akit ha földbe tipórtak nehezen, de ő erőre kapott, és felállt. Máig érzem, hogy ilyen csak megtanulta nem kimutatni az érzelmeit. Ahogyan én. Talán ez is közös bennünk.
Szóval miután elváltak a szülei, akkor kezdődött ez a nehéz korszak, mint a sötét korszak. Elfelejtődött minden; az apjuk néha telefonált, le kellett mondaniuk a nyaralásokról, a pudingról ami már nem volt nap, mint nap a hűtőben… Egyszóval sok mindenről, ami pénzbe került. Ma már minden pénzbe kerül: lassan még a barátság is.
Mióta megtudtam, hogy a szüleim teljesen eldobtak magamtól úgy éreztem, hogy magamra maradtam, Jeffreyvel. Egy kicsikét máshogy, mint gondolnánk.
Felöltöztem reggel, elindultam suliba, végigküzdöttem az órákat, haza jöttem, kajáltam, és mentem fel az emeletre, vagy éppen buliba készülödtem. Nem foglalkoztam a nagyszüleimmel, ők max mostak, és főztek rám. A pénz amit kaptam, elköltöttem, amire akartam…

**

Tucker karján kidagadnak az erek, ahogyan fel-le mozdítja őket, ütemesen, egymás után, miközben a lábai szorosan egymás mellé préselődnek. Háta megfeszül, ahogy a mozdulatokat csinálja és izzadságcseppek csorognak le a lapockáin.
Minden csaj csorgó nyállal néz rá, még úgy is, hogy az egyik szeme körül kékes-lilás folt próbálkozik eltűnni az arcáról, és minden egyes fekvőtámasznál meghúzódik a fájó karja, ami ugyanúgy színes. Akár egy szivárvány, sok szín nélkül.
Még most se megy ez a hasonlosdi, fogalmam sincs, hogy a könyvek főszereplője, hogyan rakja össze, de majd csak rájövök.
- Szóval – üvölti a tesitanár mire mindannyian összerezzenünk a hirtelen kiáltástól, ami visszhangzani kezd a teremben. Szóval…Szóval…Szóval…
- Így kellene csinálni egy kurva fekvőtámaszt! – folytatja ugyanolyan hangnemben. – És… - csapja össze a tenyerét vigyorogva majd elkezdi összedörzsölni őket. – Szívesen megengedem, hogy csatlakozzatok az egyik sportolonkhoz, Tuckerhez egy kis fekvőtámaszra!
Egy kisujjnyi választ el attól, hogy beszóljak neki, és szembe köpjem.
- Maga rosszabb, mint egy szatír esküszömre mondom! – kiáltja be valaki hátulról, miközben leereszkedünk a suli tornatermének padlójára, és szépen ráragad a kosz a kezemre, amit szívesen lenyalatnék a tanárral, miután felálltam.
- Tanár ez egyáltalán? – hangzik fel egy másik mondat.
Nem. – válaszolok a kérdésre magamban.
- Hogy beszélnek maguk? – ordít a tanár elvörösdött arccal majd belefúj a sípjába.
- Ahogyan maga velünk! – nevetek fel kínomban.
- Addig csinálják, amíg nem mondom, hogy befejezhetik, aki meg mer állni közben, gazdagodhat a remek új jegyével! Remélem nem kell elmondanom, hogy hányast adok…
Hát persze. Helyette esetleg ne rágjam meg az ételt?
Szóval elkezdtük, mit ne mondjak a fiúknak sokkal jobban ment, mint a lányoknak… Igazából ők a női fekvőtámaszért nyavajogtak, mert ők „nők”. Hiába mondják azt, hogy a menstruáció már a felnőttéváláshoz tartózik, de attól lesz valaki felnőtt, ha szembetud nézni és kezeln tudja a dolgokat. Nem ilyen kislányok, akiknek minden második nap más pasijuk van. Én se voltam egy minta lány az elmúlt években, azért mert én is ilyen voltam. Aztán egyszer csak felnyíl az ember szeme.
Feladom kész. Már a földön fetrengek, és nem is bánom, ha beír valamilyen jegyet. Nem érdekel.
- Na mi van Lexi kisasszony, nem bírja a gyűrődést?  - guggol le a tanár mire fejjel lefelé ránézek.
- És maga bírná, drága tanár úr? – vigyorodom el.
- Vajon miért csináltatom ezt veletek? Azért, hogy elfáradjatok? – tippelget inkább magának, mint nekem. Elsétál és tovább nézi a többiek szenvedését.
Megőrítenek a tanárok. Ó, de még mennyire.

***

Könyvek. Papír lapok. Fa. Gyakorlatilag a könyv gyártásnak köszönhetően meg is hallhatunk, ha túl sok fát vágnak ki. Bár ilyen úgyse lesz, mégis kellenek azok a rohadt matek könyvek… Meg gyakorló füzetek! Te jó ég.
- Holnap utánra kérem a matek feladat eredményeit, és nem később! Előbb is fogadom, természetesen, sőt annak nagyon őrülnék, aki hamarabb beadja, és ilyen szorgalmas!
Felteszem a kezemet, hogy felszólítson. Döbbenet ül ki az arcára. Már alig váram, hogy ez eltűnjön és helyette mérges arc váltodjon át.
- Igen, Lexi!
- Természetesen tanárnő, egy óra múlva visszahozom magának a házi feladatot!
- Azt hittem valami értelmeset is akarsz mondani… - fintorodik el, mire gúnyos mosolyra húzodik a szám. – Valakinek valamilyen kérdés, ezzel kapcsolatban? – tekint körbe, de senki nem jelentkezik. – Akkor mára vége is az órának, a mielőbbi viszont látásra!
Megszólal a csengő, és már fogja a cuccát, és el is húz a teremből.
Tuckerre nézek, aki éppen kezdi összeszedni a cuccait. Nem kellne beugornia az emlékeknek, de mindig megjelennek a fejemben…
„- Hé, Lexi! – bőki meg a kezemet Tucker az óra közben.
Felé fordulok. Ez még kilencedikben történt, mikor még szinte minden félelmetes volt… Mára már minden olyan megszokott, mintha haza járnék.
- Igen? – suttogok vissza neki, hogy a tanár meg n hallja, hogy órán beszélgetünk.
- Milyen óránk lesz ez után?”

Megrázom a fejemet. Soha többet nem gondolok ilyesmire, ami vele kapcsolatos. Soha.
Azért ezt még elmondom: ugyanaz az órarendünk.
Most meg én nem tudom, hogy milyen óránk lesz. Szokásosan otthon felejtettem az órarendemet, David már elhúzott a teremből Chrissel együtt… Ha követném a többieket, lehet nem is a terembe mennének, hanem az ebédlőbe, vagy az udvarra. Szóval kénytelen voltam megkísérelni azt, hogy hozzá szóljak. Vagy egyszerűbb lenne, ha inkább mást kérdeznék meg? Ki mást? Lehet, hogy megse mondanák… Mennyiből tartana falhoz szorítani egyet, hogy kicsikarjam belőle?
Nem lehet. Már így is túlmentem a határokon, mégis meg akarom csinálni. Lenne szívem itthagyni az iskolát, csak talán mégse akarom.
Megérintem a vállát mire kíváncsian rám pillant. Dünnyög egyet, és a táskájába kezd el kutakodni. A táska pántja majdnem, hogy leszakadt, de még mindig ezt hordja.
- Milyen óránk lesz? – kérdezem az arca elé hajolva mire vesz egy mély levegőt, és kihúzza a vizes üvegét.
- Találd ki egyedül! - veti oda nekem majd távozna, de elé állok.
- Feltettem egy kérdést, amire te válaszolni fogsz – mondtam nyugodtan, és tagoltan a szavakat.
- Most jelenetet akarsz rendezni mindenki előtt? – suttogja és összehúzott szemöldökkel néz rám.
- Akár – nézek vele farkasszemet.
- Történelem.
- Mi van, ha hazudsz? – bizonytalanodom el.
- Most komolyan? Akkor kérdezz meg olyat, akiben megbízól… - forgatja meg a szemeit majd a vállával meglők, és elmegy mellettem.

*

Néha fáj az igazság. Sőt sokszor, mert mindenkinek vannak érzései, csak nehezen vallják be maguknak, hogy nekik is fáj. Mint például nekem.
Ma szokásosan ugyanannak állítottak be, mint tegnap, vagy akár egy héttel ezelőtt. Egy senki ribancnak, aki csak állandóan mással kavar. Most még hozzátették, hogy mi Markkal járunk. Hát ebben nagyon tévednek. Semmilyen ilyesmi kapcsolatot nem ápolok vele, még egyszeri alkalom se volt közöttünk. Talán csak, mert barátnak tekintsük egymást. Nem vonzódunk egymáshoz még egy alkalomra se.
Erről jut eszembe, hogy Tucker, hogy lehet még szűz, hisz voltak barátnői… Ugyan már, minden tizenéves fiú arra vágyik, hogy megdugjon egy csajt. Ez is biztos egy pletyka. Ennyi erővel mondhatnám azt is, hogy Thomas szűz, bár szerintem senki nem nézné ki belőle.
Mint az iskolában is a többségük tényleg nem hitte el, hogy Tucker nem szűz, vagy éppen arra fájt a foguk, hogy megszerezze valaki a szerszámát egy jó kis éjszakára. Ezeket hallottam mindenütt, de nem különösebben foglalkoztam vele. Végülis Tuckernek tettek jót ezzel, hisz akik elhiszik, és a fiú is belemegy, akkor kedvére dughatja a csajokat, aztán meg az a szöveg terjedne el, hogy „jaj, Tucker olyan jó dug, próbáljátok ki ti is!”. Én nem hajtok erre, és nem is akartam.

Órák után elkaptam Emilyt, szó szerint karon ragadtam mire kiszúrtam a tömegből Kelly gonosz, mégis gúnyos tekintetét.
- Szia! – rezzent össze egy kicsikét, és megigazította a haját.
- Öhm… Hali – próbáltam normálisan kommunikálni.
- Nagyon csúnyákat mondanak rólad… - Csúnyákat? Ki használ ilyet egy ilyen mondatba? – Jó, azt nem tagadom, hogy láttam pár verekedésedet, de nem nézném ki belőled, olyan kis aranyos arcod van.
Majdnem keresztbe álltak a szemeim mikor ezt meghallottam. Aranyos?! Engem mindennek elhordanak, csak pont nem aranyosnak.
- Aranyos?! – kérdeztem vissza, miközben elkezdtünk sétálni az egyik irányba.
- Aha. Nem hinném, hogy ilyesmiket csinálnál… Kelly… - szájára tapasztotta a kezét mire felvontam az egyik szemöldökömet.  – akarom mondani, az egyik lány mondott egyes másdolgokat…
- Kelly, igen – bólintottam, hogy lépjünk túl ezen. Ki más mondta volna neki? Az a csaj, akit megtéptem?
Nyelt egyet majd elvörösödött.
- Ne mond meg neki, hogy véletlenül kikotyogtam a nevét… - húzta el a száját mire megint bólintottam. – Szóval azt mondta, hogy 15 évesen… 15 évesen már kaput volt a szűzességednek… - húzta el a mutató ujját a nyakán mire elnevettem magam. Nagyon aranyosan állt neki ez a mozdulat. – Szóval ez igaz? – pillantott rám reménykedve, hogy ez mind hazugság. Nem is értem, hogy miért nem haragszik rám, vagy egyáltalán miért sétál velem.
- Mit szeretnél hallani? – kérdezek rá.
- Öhm… Az igazságot?
- Az igazság az, hogy ez igaz…
Nem is tudom, hogy miért mondom el neki, miközben semmi köze hozzá, vagy csak azt akarom, hogy megbízzon bennem, és végre legyen egy barátnőm?!
- Ez azért nem néztem volna ki belőled.
- Azok után se, amiket csináltam? – nevettem fel, miközben megláttam elsuhanni mellettünk az autómat.
- Biztos megvoltak rá az okaid… Én se szeretném, ha pletykálnak a hátam mögött. - Köszönöm! – És Tuckerrel mi van? Azokból mennyi igaz?
- Nagyon megy neked a kifaggatás! – nevetek fel.
- Tudom – nevet fel ő is. – Mindig elérem, amit akarok! Addig basztatom őket, amíg ki nem derítem, amit akarok! – gonoszan összedörzsöli a tenyerét, és rám vigyorog.
- Na ezt nem gondoltam volna ki belőled – mosolyodom el.
- Én se gondoltam, hogy aranyosabb vagy, mint gondoltam… Én itt most lekanyaradok, gondolom te mész tovább, nem?
- Igen – bólintok.
- Akkor majd holnap – ölel meg mire nagy nehezen visszaölelek.
Integet majd már kanyarodik is le az utcába. Fogalmam sincs mit gondoljak róla; először kiborult most meg tök jól elbeszélgettünk, és nem is érdekelte Kelly. Vagy csak megjátszotta az egészet, csak hogy kiderítse Kelly az igazságot? Azért volt az a gúnyos mosoly? Kellett nekem bedőlni ennek.

*

Úgy döntöttem, hogy az idegeimet levezetem a bevásárló központban. Igen, elmentem vásárolni, hogy jobb kedvem legyen. Nem érdekelt, hogy kikapok, volt elég bajom is, és ilyenkor jó ha nem gondolok rájuk, csak később. Majd akkor lesz valami.

2016. augusztus 21., vasárnap

10. - Megtörtént

Életemben nem éreztem még úgy, hogy most már teljesen megörülök, és diliházba kell engemet vinni, de innentől kezdve csak még rosszabb lett minden. Az események felgyorsultak hirtelen, és fogalmam sem volt, hogy hogy keveredhettem ekkora galibába. Persze, ez az egész szép lassan kezdődött kifejledni, mint egy béka. Pedig csak jót akartam, semmi mást., mégis kezdtem megutálni magamat már ennél is jobban. Folyton tenni akartam ez ellen, hogy végre kibéküljek önmagammal, de állandóan belementem a hülyeségekbe, és kész. Újabb lavinát indítottam el másokra. 

Este megint alig tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, vagy egyszerűen meredtem a sötétbe. Sosem gondoltam volna, hogy talán engem akarnak tönkretenni az emberek, mert újabb pletyka kezdett el terjengeni rólam. Már előre tudtam, hogy az iskolánkban lévő emberek facebookon írogatnak egymásnak azzal a címszóval, inkább mondattal, hogy „te hallottad már megint mi van Lexivel?”. Twitteren, facebookon, és instagram is tele volt ezzel, sőt még a követőim, kommentjeim, és lájk számaim is kezdtek megnövekedni. Valósággal olyan voltam, mint egy sztár. Csak ez rosszabb volt. Én nem játszottam semmilyen filmben, nem voltam sportoló, író, vagy akár pornósztár… Nem voltak rajongóim, egyszerűen csak utálóim. Amiért nem tettem semmit.
Átgondoltam, és arra jutottam, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit csinálok magammal. Ezt már mondtam, nem? Akkor tényleg kattant vagyok.
Mert igen, rájöttem, hogy csak ők akarnak nekem rosszat, én végül is nem tettem semmit. Soha nem bántottam a nálam kisebb embereket, soha nem szóltam be úgy, hogy ne lenne okom hozzá. Csak egyszerűen volt valaki, akinek jól esett engem piszkálni, tönkretenni, lehúzni a mélybe, vagy éppenséggel a szeretteimet, csak, hogy nekem legyen rossz. Igen ez sokkal fájdalmasabb húzás volt mintha engem bámultak volna, és súgtak össze a hátam mögött. Ezért volt az, hogy tegnap előjött belőlem az anyaállat, és képes lettem volna bármit tenni, hogy megvédjem Őt. Igen Őt.

2016. augusztus 14., vasárnap

Who are you ? - avagy kampány mindenkiért

Ember vagyok, ugyan úgy, ahogy te is. Mégis sok minden választ szét minket attól, hogy ugyan olyanok legyünk. A hajszín, a szemszín, a bőrszín, a vallás, a szexuális beállítottságunk, és még sorolhatnám napokig. Egy dolog azonban mindenkiben megvan: A művészet. Mindenkinek van egy művészi énje, csak lehet, hogy még nem fedezte fel. Mindenki másban tehetséges. Van aki a rajzban, van aki a festészetben, táncban, tornában, írásban, főzésben, fotózásban... Mindenki másban. Nagyon sok jelzővel és táblával vagyunk ellátva. Néger, buzi, transznemű, kövér, sovány, keresztény, muszlim, szőke, és sorolhatnám még itt napestig. Viszont van, ami mindannyiunkban benne van: A tehetség. Mindenkiben van valami, amiben jó, és amiben nem számít, hogy ő most néger, meleg, vagy transznemű, szőke, barna, sovány, kövér, vagy akár kutya. Mindenki tehetséges, de mindenki másban. Igen, még az állatok is. :D
És lássuk, mi is ezekkel a "táblákkal" a baj:
A bőrszínről valaki tehet? Nem. Nem tehet senki arról, hogy milyen testbe születik, sem arról, hogy milyen géneket örököl. Akkor miért nézünk rájuk úgy, mint egy rabra, aki embert gyilkolt? Lehet, hogy az-az ember éppen ártatlan, akire te éppen rosszul nézel.
Ugyan így az alkatáról sem tehet senki. Nem tehet arról, ha valaki egy picit ducibb, vagy soványabb. Van, aki igen, de sok ember nem. Miért kell bántani őket? Miért bántod azokat, akiknek nem is tudod a múltját? Lehet, hogy valami van mögötte. Mi van, ha esetleg örökölte, vagy van valami betegsége, ami miatt ilyen?
Sokan választhatnak maguknak vallást, de van, aki nem. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy megválaszthatja a saját vallását. Van aki nem tehet ellene semmit és abban kell élnie. Azt nem mondom, hogy amit azzal a vallással együtt elkövetnek az jó, mert nem feltétlen. De aki jó és aki nem csinál bajt a vallásához kötődően, azt nem kell bántani. Vagy szerintetek igen?
Azt sem választhatja meg valaki, hogy milyen a nemi beállítottsága. Vagy igen? Elárulom nektek, hogy nem. Nem választhatja meg senki, mert a tinédzser korban (15-16 év) bárki rájöhet, hogy homoszexuális, biszexuális, vagy bármilyen más nemi beállítottságú.
Annyi embert bántunk emiatt, ha csak megfogják egymás kezét. Pedig az ő szemükben mi vagyunk a “mások”, miért nem bírjuk legalább elviselni, ha két ember, nem számít a nem, szeretik egymást? Nekünk talán rosszabb lesz, ha ők együtt vannak és az utcán kézen fogva sétálgatnak, vagy éppen csókolóznak? Nem, egyáltalán nem. Miért tiltjuk, miért utáljuk, miért nem fogadjuk el?
Miért bántunk embereket a véleményük miatt? Ha van egy gondolatunk, miért akarjuk azt másra is ráerőszakolni, miért nem tartjuk meg magunknak? Miért bántjuk a másik embert, ha ő ki meri mondani a véleményét? Neki is ugyan annyi joga van hozzá, mint neked? Vagy nem? Neked több van? Ugyan olyan állampolgárok vagyunk. Miért lenne több jogunk valamihez is?
Annyi mindent adunk másnak.
Kis címkéket, mi jellemez,
És elítélnek, hogyha más vagy.
A kérdés: milyen élet ez?
Fekete, fehér, ha a bőrszín más,
S ha a szem formája különbözik,
Mindenkinek egy címke a társ,
Míg szíve két darabba törik.
Nem engedik, hogy szeresd azt,
Aki igazi, ki neked a nagy Ő,
Máshogy kezelnek s nem ad vigaszt,
Ha több is szenved, hisz nem ez a fő.
Férfi nem csókolhat férfit,
Nő nem foghatja nő kezét,
S van ki ezért várja a végit
Majd örök álomra hajtja fejét.
Ha kövér, ha sovány, egyre megy:
Túl ez, túl az, túl amaz,
Kis címkékből már van vagy egy hegy,
S nem válasz az, hogy: ő kamasz.
Hiányzik lába, vagy keze,
Ő már azonnal másmilyen,
És nem számít az, ha van esze,
Vagy szíve a nagy. Ez nem ilyen…
Ha van, ki nem oly, mint az átlag,
Vagy ha kitűnik egy dolog miatt,
Bántják. És akik nem bátrak,
Összerogynak a súly alatt.
Kérdem én: miért fáj,
Ha valaki ezt vagy azt szeret,
Csak megyünk, mint egy igazi nyáj,
Mások előtt nem hajtva fejet.
Fáj az, ha ő más mint te,
Címkékkel, szavakkal illeted,
Mert már te is rettegsz szinte,
Hogy bemocskolod az ingedet:
Te is más vagy. Mindenki az.
— Kónya Zsuzsi

Író vagy? Írd meg. Művész vagy? Fesd meg. Énekelsz? Dalold el. Költő vagy? Öntsd sorokba.
Mit? Hogy te mit gondolsz.
Kampányolj. Mindenkiért.
Ha szeretnél csatlakozni a kampányhoz, te is írj blogodra egy bejegyzést Kampány Mindenkiért címmel. A szöveg alá linkeld a miénket (Kávészünet), az eredeti bejegyzést, mi pedig kitesszük a te blogod, mint csatlakozott bloggerek.


Terjesszük el ezt, mutassuk meg, hogy NEM BŰN ÖNMAGADNAK LENNI.

2016. augusztus 13., szombat

9. - Sebek

Vannak olyan éjszakái az embereknek, hogy nem tudnak aludni, egyszerűen csak forgolódnak az ágyban, bámulják a plafont, és gondolkodnak, egyetlen egy dolgon, ami éppen aktuális, és nem hagyja nyugton az embert, amíg nem tesz valamit ellene. Vagy egyszerűen csak alvászavaruk van, mások meg nem akarnak semmiről se lemaradni. 
Kijelenthetem, hogy jelenleg én is közéjük tartozom. Az éjszaka le se hunytam a szememet, ezért már reggel korán ittam egy pohár kávét. Egyfolytában a szemeimet dörzsöltem, még akkor is amikor már szempillaspirált kentem fel, így kezdhettem újra az egészet: lemosni majd újra felrakni. Az ásításról ne is beszéljünk, már attól tartottam, hogy egy legyet lenyelek, bár lehet, hogy azért remeg mindig a gyomrom. 
Újabbat ásítok, és a könnyeim is megerednek, miközben a pultra támaszkodom. 
- Jó-jó reggelt? – hallom magam mögül a kérdő hangot mire rápillantok. Kitágult szemekkel, teljes iskola felszereléssel együtt áll a lépcső mellett. Haja, mint mindig most is belőve van. 
- Mi az? – fordulok felé megint ásítva egy nagyot. 
- De korai valaki – húzta fel mindkét szemöldökét teljesen egyszerre mire az enyémek is ugyanabba a formába íveltek.
- Ez ennyire meglepő neked? 
- Hát mivel általában az utolsó pillanatokban szeded össze magad, igen – dobta le a táskáját majd kezdett el a hűtőben kutakodni, mint egy zugevő. 
- Ja – legyintettem majd felültem a pultra az elkészített müzlimmel együtt. Nem, nem most álltam neki gabonát őrölni. 
- Jaj, de korai valaki! – Mamám hangos hangja repít vissza a valóságba, mert eddig teljesen elbambultam. Valahogy érdekessé vált a padló bámulása. 
- És akkor mi van? – csattanok fel ingerülten majd kanalazok egyet a kompótosból, és a számba „hajítom”, és ennek következtében végig csurog az egész a pólómon. – Bassza meg! – káromkodom el magamat, és már rohanok is egy szalvétáért, amivel letörlöm. Ezzel nem segítek csak jobban szétkenem, ezért úgy döntök, hogy átöltözök. 
- Nem kéne mérgelődni egyfolytában! – szól utánam a mamám. 
- Jól van! – hadonászok a kezeimmel. 
Attól még, hogy egyszer korán felkelek nem kell mindenkinek kijelenteni. Néha annyira az idegeimre tudnak menni. Vajon miért nem kelek fel korán reggel?
Levettem a pólómat a fürdőszobában, amit azonnal a szennyes tartóba dobok majd a saját szobámba érve felveszek egy másik pólót. Nagy nehezen, de kihalásztam egyet a nagy ruhakupacból. 

Összekészülődöm teljesen majd elindulok az iskolába, azonban az ajtóban megállok, mert meglátok a postaládából kikandikálni egy sárga borítékot, remélem nem az amire gondolok. Lassan kihúzom a ládából, és megnézem a feladót. Hát persze. Mit is vártam amúgy? Csak ők küldenek mindig vastag borítékot. Párszor megint a postaládára nézek, és akkor látom, hogy van ott még egy. Kiveszem azt is majd bemegyek vissza a konyhába, ahol az öcsém tartózkodik, és szinte elé dobom a levelet mire rám néz. Tekintete, mint mindig ebben az esetben is nyugtalanságot, utálatot, és szégyenérzetet sugallt. Pedig rohadtul nem kellene szégyent éreznie ez miatt, inkább a szüleinknek kellene átélniük ilyet, akik nem képesek idetolni a fejüket valami olyasmire, hogy: „Éltek még?” 
- Ugyan már! – emelem fel a fejét az állánál fogva. – Fel a fejjel bassza meg! – idegesen legyintem meg a mutató ujjamat. 
- Te csak ne játszd itt az erős nőt! 
Vigyázba áll majd lerakja a táskába a pénzt, inkább nem is mondom neki, hogy hagyja itthon, mert leáll velem vitázni, hogy nincs közöm hozzá mit kezd a pénzével. 
Felviszem a szobámba a borítékot, bár kiveszek egy nagyobb összeget, amit a pénztárcámba helyezek, a levelet nem is nézve majd végleg elindulok a suliba. 


*


Az iskolába menet összefutottam a srácokkal, így velük sétáltam tovább. David csuklóján egy nagy kékes-lilás folt volt, ami tuti, hogy nem volt rajta tegnap, ezért kérdőre vontam. Mondjuk úgy se értem el sokat, legfeljebb annyit, hogy megharagudott rám amiért nem hiszem el neki, hogy csak az anyja be volt állva, és annyira megszorította neki, hogy belilult. Ahhoz valamit tennie is kellett neki, hogy az anyja ittasan megszorongassa, mert jól ismerem őt, és előtte soha semmi ilyet nem tett, ha ivott. Szégyen, de Dave anyja szokott inni, néha. 
Mindenesetre engem a szüleim sosem bántottak már amennyit találkoztam velük a tizenhat évem alatt. (Nagy szüleimre nem is panaszkodhatok, hisz ők neveltek fel, és egy ujjal sem érnének hozzám, hogy kárt tegyenek bennem, vagy az öcsémben.)
- Oké – adom meg magam. –, de ha van valami, akkor szólj! – lököm meg a vállammal az ő vállát mire átkarol és puszit nyom a fejem búbjára. 
- Fúj! Ne itt nyáladzatok már – húzza össze az orrát Mark mellettünk majd inkább Chris felé fordul, akivel hamar megtalálják a közös hangot. 
Hagyom, hogy a fülem mellett elszálljon Mark beszólása. 
- Hogy-hogy nem jöttél Mark tegnap David-hez? – vonom kérdőre. 
Megvonja a vállát. 
- Passz – int le. 
- Hé, én se voltam, és engem nem is kérdezel? – emeli magasba a kezét Christian, mintha közülünk akarna kitűnni. 
- Ja tényleg – kaptam a fejemhez. – és te miért nem voltál? 
- Mert nem hívott senki! – háborodott fel egy másodperc leforgása alatt. 
- Azt hittem, hogy Daviddel ott lesztek ti is, mert mondta, hogy „jöttök” értem – magyarázom. –, de helyette kaptam egy faszfejt – forgatom meg a szemeimet. 
- Milyen faszfejt? – fordítja felém a fejét hirtelen Mark, és résnyire összehúzza a szemeit. 
- Thomas – fújom ki a levegőt, amit eddig bent tartottam.


*


- Hol van Avery? – kérdezte Mrs. Scott felém nézve. 
Megvontam a vállamat. 
- Honnan tudjam? 
Ceruzám végét az ajkamhoz emeltem. 
- Azért kellene tudnod, mert ő korrepetál téged, és tudtommal szinte minden nap találkoztok – hadonászik a kezével. – Csak beszélgettek, mert gondolom az agyadba vésni az anyagot egy nehezebb folyamat. – Tökéletesen fogta a jobb kezébe a filcet, amivel beszéde közben elkezdett a táblára firkálni. 
- Nem, nem – tagadtam. – Semmi ilyenről nem beszélgettünk. 
Azért mégse hazudhattam azt, hogy nem is korrepetál már pár napja. Totál kiakadna, és pótvizsgán ezer száz százalék, hogy megemlítené a „nem tett érte semmit” mondatot. 
- Kíváncsi leszek Avery szavaira is! – jelentette ki egy másodperc leforgása alatt. 
Vállat vontam és tovább rajzolgattam a füzetembe. A terembe síri csönd honol végig, egy pisszenést se lehetett hallani, csak a filctoll nyikorgását a táblán, a vadul körmölő diákok ceruzáját, vagy éppen tollát. Ahogy körbenéztem több mindenkit meg tudtam nézni: 
Thomas, aki egyfolytában vigyorgott a grafitját a szájához nyomogatva majd mintha hirtelen eszébe jutott volna valami írni kezdett a füzetébe. Még ő is halk volt, ami azért eléggé szokatlan volt. 
Az előrébb ülő Tiffany is összetette a két kezét a csöndért, bár az arca mintha három kiló vakolatot tettek volna rá, hogy eltüntessen valamit, ami teljesen rá volt írva. Vagy egyszerűen csak pláza picsa szerepet akart volna hirtelen felvenni. 
Kelly a lehető legjobban figyelt, inkább a lehető legnagyobbra nyitotta a szemét, hátha egyszerre többet lát a táblából, és gyorsabban leírja. Mellesleg csak a füzetét majd megint a táblát nézte. 
Az öcsém még többször pillantott Emilyre, mint a saját füzetébe. Rákönyökölt az asztalra, és a fejét megtámasztva pislogott rá, mint egy kis hősszerelmes. Emily még érezhette, hogy bámulja, így odakapta a fejét meglepődve, majd elpirult, és mosolyogva újra a füzetébe borult. Eközben Dave és Chris egymásnak üzengetett papíron, fogalmam nem volt, hogy micsodát, de komoly dolog lehetett, mert az egyik gyorsabban írt, mint a másik. Szerencsére a tanár nem vette őket észre, bár én annyira megfigyeltem az embereket, hogy az óráról is kicsöngettek.
Az asztalon lévő cuccaimat besodortam a táskámba, ahogy volt majd bevártam volna a srácokat, ha ők előbb jönnek, de szinte Emily indult még elsőként, ezért elkaptam a karját, így rám nézett, a szemei megcsillantak egy pillanatra, és mintha még is szeppent volna egy kicsit. - Nincs kedved együtt ebédelni? – kérdeztem reménykedve. 
- Öhm... Hát... – dadogott majd elhajtott a fejét, és a cipője orrát kezdte el tanulmányozni, gondolom azt, mert sok mindenki csinálja ezt, legalább is a körülöttem lévő emberek. 
- Szerintem nincsen – lépett hozzánk összehúzott szemöldökkel Kelly, leríva róla, hogy mérges. 
- Jött a felmentő sereg! – ráztam meg a kezeimet, mint egy showban. 
- Nyugodj még, már nem is zavarunk! – legyintett, és már húzta is magával Emilyt. 
- Hé! – fogtam meg Kelly vállát, és taszítottam egyet rajta mire szétváltak. – Ne ő döntse el helyetted a dolgokat! – fordulok a szőke lány felé. 
- Nem döntők helyette semmit, ő maga is tudja, hogy nem kell ilyen emberekkel barátkoznia! – szólalt fel határozottan a mellette dühöngő barnaság. 
- Remélem van jó magyarázatot már arra, hogy milyen is vagyok – vigyorogtam el gúnyosan. Az arca nem változott semmit ugyanúgy dühösen nézett rám, viszont a szemébe láttam, hogy igen megint Megfogta a kérdés, és most gondolkodik a válaszon. – Gondoltam, vagyis engedem, hogy gondolkodj még egy picikét – mutattam rész az ujjaim között. – Viszont Emily kérlek válaszolj a kérdésre! A te szádból akarom hallani! 
Megint lehajtotta a fejét, és a táskája pántjával kezdett el szórakozni. 
- Ne bántsátok már szegény lányt – jelent még az ajtóban Mark neki támaszkodva az ajtó széléhez. 
- Na még csak ez hiányzott! – morogta magába Kelly. Emily hátra nézett majd inkább egy kicsit arrébb állt, mert felénk közeledett Mark. 
- Ne veszekedések már egy csajon! – forgatta még a szemeit. – Tudtommal ez a fiúk dolga nem? – zavarodott még egy pillanatra. – Vagy leszbikusok vagytok? – Még jobban ráncolni kezdte a homlokát majd inkább legyintett csak egyet. 
- Nem vagyok leszbikus! – tiltakozunk egyszerre mind a hárman, csak más hangnemben: én hangosan, Emily halkan, Kelly még morgolódva. 
- Nyugalom lánykák! – tartotta fel a kezét majd átkarolta a teljesen befelé forduló szőke hajzuhatagával megáldott lányt. – Mindenkinek jut belőle! – vigyorodott el mire olyan hamar megpöcintettem a homlokát, hogy megijedt, de már a következő pillanatban már két lépésnyi távolságot tartottuk meg, ugyanis szépen lelöktem a karját Emily válláról, és a vállánál fogva hátra kényszerítettem léptetni. 
- Perverz! – hallottam magam mögül Kelly hangját. 
- Az! Valamiben csak egyet értünk! – mosolyogtam el egy pillanatra, de nem akartam, hogy meglássa, ezért elkomolyodtam. – Mark, mehetnél most már! – szólok rá, és visszafordulok a lányok felé. – Tehát… 
- Most mi lépünk! – jelenti ki Kelly, majd megfogja a mellette álló lány karját és magam után húzza, de nem hagyom annyiban. Az ajtóban állok, ahol már Mark nem tartózkodik, mert végre vette az adást és lekopott. 
- Választ. Kérek. Most! – tagolom a szavakat. 
- Milyen választ? – húzza fel a szemöldökét Kelly. 
- Kelly… - szólal meg halkan Emily. 
- Hagyj minket békén, érted? – vág a lány szavába majd durván lök egyet rajtam mire hátraesek, és a földön kötök ki. 
Most az egyszer nem fogom meg a lábát és rántom a földre, mert talán mégis van esélyem Emilynél, hogy megismerjen engem. Győztes vigyorral az arcán fordul hátra egy pillanatra, és tőle szokatlan módon középső ujját mutatja felém. A kis…
A körmeimet bőrömbe vájom, hogy visszafogjam magamat. Egy jó pár ember látta az esésemet, és valószínűleg fel is vették, ha mázlijuk volt. 
De nem fogom hagyni, hogy hülyét csináljanak belőlem: koronát igazítani, és felállni. 
Felállok, leporolom magamat majd az ebédlőbe veszem az irányt.
Elképzeltem már az életemet úgy, hogy senki nem foglalkozik velem az iskolából, nem figyelik, hogy mit hordok, mit csinálok, kivel barátkozok, milyen a családi hátterem, amiről nagy részt nem tudnak, csak annyit mondanak, hogy nálunk a csapból is pénz folyik. Hát teljes mértékben egyet kell, hogy értsek velük. Példa, ma reggel is kaptam egy szép vastag borítékot. 
Próbáltam már úgy felébredni, hogy senki és semmi nem fogja tönkretenni a napomat, próbáltam úgy végigvonulni az iskola udvarán, folyosóján – bárhol – úgy, hogy senki se bámuljon meg vagy éppen suttogjon össze mögöttem. 
Van egy ördögi kör, ami folyamatosan megismétlődik: történik valami olyan dolog amibe beletudnak kötni az emberek – manapság már mindenbe, majd hozzátesznek „egy-két” szót felfényezve, hogy még jobban kinézzenek az emberek közül, és mutogatva kiabáljanak rád, hogy „az a lány”, ezután próbálsz úgy bejárni az iskolának nevezhető börtönbe, hogy ne foglalkozz az ilyenekkel, és csak hagyd, hogy a füled mellett elmenjen, de sokszor mindkét oldalon bejön, és már nincs kiút. Bent ragadt az egész. 
- Minden oké? – kérdezi Dave érdeklődve pillantva felém a kajájából felnézve. 
- Persze – füllentek. 
Rohadtul nincsen semmi se rendben, de bele kell törődjek, hogy most már így kell élnem, mert ha le is csengenek ezek a dolgok, akkor is ugyanannak az embernek fognak nézni, mint régen. Ebből már nincsen kiút, és soha nem is lesz. Mindig lesz valami, amiért beléd tudnak kötni, vagy éppenséggel valaki, aki nem fog tudni leszakadni a témáról csak azért, hogy más életébe beleszólhasson, és kitűnjön a tömegből, és egy bunkó társaságot szerezzen maga mögé, akik istenítsék őt, azért hogy egy ember életét rombolták össze, aki talán fel sem fog tudni állni, mert belefáradt a dolgokba, és inkább azt választaná, hogy megsemmisüljön, és soha többé ne fájjon neki ott, ahol a legjobban ütötték. 

2016. július 14., csütörtök

8. - Előérzet

- Az a köcsög tegnap nem ért rá feltörni az oldalakat, ezért nem hívtalak - szól bele a telefonba Dave.
- Semmi.
- De nemsokára ott vagyunk érted - mondja, és a háttérből ismerős hangokat érzékel a fülem.
- Oké - mondom majd lerakom.
Valahogy meg kellene szöknöm, hogy a mama ne vegye észre, mivel ma pont nem dolgozik. Egyik vasárnap sem dolgozik. Az öcsém is itthon van, de az lényegtelen, őt egyáltalán nem érdekli, hogy hova megyek és mikor, és amúgy sincs beleszólása.
Halkan lessettenkedek, felveszem a cipőmet és már kimennék, mikor utánam szólnak.
- Lexi! - A mamám az.
- Igen? - forgattam még a szemeimet.
- Hová mész?
Felé fordulok és pont abban a pillanatban vágja csípőre a kezeit.
- El - adok ésszerű választ mire felmordul.
- Nem mész sehova! - jelenti ki.
Utánam már úgy se fog jönni, ezt onnan tudom, hogy már nem egyszer fordult elő velem ez a helyzet. De ha mégis kivételt tenne, akkor se hagynám, hogy visszarángasson a szobámba.
Tuckerék háza előtt ott áll a kocsim, és szerintem a hétvégén nem is fogja használni, mert tanul. Mi mást csinálna az a gyerek? Csak azt remélem, hogy mikor visszakapom ugyanúgy telelesz a tank, ahogy odaadta a mamám. - De ha nem, akkor nem állok jót magamért. – Bár azt is kinézem a mamámból, hogy „Boldog nyári vakációt!" címszóval odaadja a kocsimat a szomszéd srácnak, amit nem szeretnék, hogy előforduljon, vagy csak a mamám fejébe megforduljon ez a gondolat. Mert ha mégis megtenné, akkor a spórolt pénzemet kikérném belőle, vagy addig hisztiznék, hogy visszaadnák, de akkor is lenne egy egyszerűbb mód: átmennék hozzájuk, és simán leakasztanám a kulcstartóról, ami az ajtó mellett van közvetlen.
Nem sokkal később megérkeznek a srácok, és mivel csak hátul van hely, ezért odaülök. Egyből kiszúrom a nem ideillő személyt. Thomast. Leginkább Chrissel, és Dave-vel szoktam lógni, na meg néha váltok pár szót Thomassal, de talán egy héten egyszer, vagy kétszer. A szakításunk óta van ez így, de nem is bánom.
- Hát te? – kérdezem tőle, és megcsípem a karját mire feljajdul.
- Jöttem, mert unatkoztam.
Dave felé fordulok, aki csak az útra összpontosít, teljesen kikapcsolva magát, nehogy számon kérjem.
- Dave! – szólok rá mire hümmög egyet. – Miért hagytad, hogy jöjjön velünk, tudod jól, hogy egy utolsó seggfej! – húzom össze a szemöldökömet, és mérgesen nézek a legjobb barátomra.
- Ugyan már! – von vállat.
- Emlékszel még, drágám? – A hangját hallva is tudom, hogy öntelten vigyorog, és újra lejátszódik a fejében a gondolat. Mondanom sem kell ő is csatlakozott hozzánk egy új osztályba.
- Ó, hát hogy ne emlékeznék , életem! Annyira jó volt, hogy most se tudom kiverni a fejemből a kis farkadat! – A hangomból csak úgy ömlik a gúnyosság, de nem nagyon érdekel, hogy mellettem egy vadidegen ül.
Dave olyan hangosan kezd el hahotázni, hogy azt hiszem az ablak üveg is megreped miatta. A mellettem ülő fiú hirtelen felénk fordul, így észrevehetem az arcát. Tényleg a sulinkból való, csak azt nem tudom, hogy hányadik osztályba jár. Barna enyhén göndör haja van, ami a tarkójáig ér, zöld szemei, ami teljes összhangban van a sötét zöld pulcsijával, és khaki színű nadrágjával.
Azt hiszem illendő lett volna, hogy váltsak vele pár szót, és megköszönjem, hogy segít törölni a sok oldalt, de meg se mukkantam míg megérkeztünk Dave-ékhez. Elsőként pattantam ki az autóból, és vágtam be az ajtaját. Tudom, hogy nagyon utálja, mikor ezt csinálom. Tuti, hogy összeszorította a fogait.


*

- És ez biztos, hogy beválik? – kérdeztem akkor, amikor David szobájában voltunk, és a srác laptopján bügyködött. A számítógépen egy kis karika töltődött, ami állítólag miután befejeződik kiadja az adott személy jelszavát, és egy emailhez hasonló kódot. De ha ez tényleg beválik, esküszöm megölelem ezt a srácot.

2016. július 12., kedd

7. - Kisautó

Reggel későn keltem fel, így öt perc alatt kellett, hogy összekészüljek, de amikor megnéztem, hogy milyen órával kezdünk ma, nem tudtam, hogy milyen nap van, ezért előkutattam a telefonomat, ami azt mutatta, hogy szombat van; összetettem a két kezemet, aztán visszafeküdtem aludni. Feleslegesen keltem fel.
A telefonom pittyegésére kaptam fel a fejemet az ágyról. Először homályosan láttam, mig meg nem dorzsoltam egy párszor a szememet.
Christian Grey üzenetet küldött önnek.

"Vigyázz, elfenekellek!"

Tucker Avery üzenetet küldött önnek.

"Te éjjeli bagoly, anyám azt mondta, hogy told ide a seggedet sütiért...Blah."

Jeffrey B. Smith üzenetet küldött önnek.

"Szomszédba vagyok"

Az utolsó üzeneten meglepődtem. A testvérem semmilyen körülmények között nem szokott beszámolni arról, hogy hol van... Most meg? Ezt most végképp nem értem. 15 évesen elment este pókerezni meg iszogatni a felsősökkel, akkor se szólt, csak kisettenkedett az ablakon. Hogy ez most mit akar jelenteni, nagy titok számomra. Inkább vissza válaszolgattam az üzenetekre.
Először Christian "Grey"-nek.

"Megváltoztattad a nevedet?:DD"

Majd Jeffreynek.

"Ezt most miért...?"

Végül Tuckernek.

"Ott van Jeffrey majd ő hazahozza"

Az utóbbi egyből válaszolt az üzenetemre.

"Itt nincs"

"Azt írta nekem, hogy ott van"

Akkor most hol is van az öcsém?
A verzió:ott van még mindig, és lebeszélte Tuckerrel - akkor nekem miért kéne menni a sütikért?
B verzió: tényleg nincsen ott, de akkor ha már ott volt akkor miért nem hozta haza a süteményeket?
Úgy gondoltam jobb ha átmegyek, és rákérdezek. Kitöröltem a Tuckerrel való beszélgetéseimet aztán - megint - felöltöztem. De mielőtt elindultam volna a szomszédba bekaptam pár falatot.
Mielőtt átgondoltam volna a tetteimet már Tuckeréknél voltam, igen kopogás és minden egyéb dolog nélkül bementem a házukba.
- Hát te?
- Jöttem sütiért, ahogy megbeszéltük... - mondom.
A kanapén fekszik, és a tévét nézni, folyamatosan a csatornákat válogatva. Egyszer csak megállapodik egy folyamatosan zenét játszó csatornán majd elveszi a telefonját az előtte lévő üvegasztalról. Úgy döntök nem is zavarom még, mondjuk nem mintha rám szentelné az idejét.
Bemegyek a konyhába, de Jasmine-t, mintha elnyelte volna a föld. Veszek az elkészült sütiből egy szeletet majd a számba tömöm, és minél többször beleharapok annál jobban élvezem az ízét. Mogyorókrém van a barna piskóta között a tetején tejszínhabbal megfújva, amiben csokidarabkák vesznek el benne. Isteni!
- El ne élvezz itt nekem! - hallom még magam mögül a hangot mire a szívem hevesen kezd el dübörögni az ijedségtől.
- Hát egy sütemény jobban kielégítene most, mint egy pasi! - nevetek fel.
- Ugyan már! - legyint és ő is elvesz egy szeletet a tálcáról.
- Jasmine? - kérdezem visszatérve az előbbire, miközben megmosom a kezemet a csapnál, és a konyha ruhába törlöm a kezemet.
- Elmentek vásárolni! - jelenti ki és nyugodtan eszeget tovább. A nappaliból beszürődő zenét hallgatom, és azon tűnődöm, hogy lekeverek neki egy sallert.
- Kivel ment? - ülök le elé a kis asztalhoz, ami a konyhában helyezkedik el.
- Mamáddal, ha nem vetted volna észre... - forgatta még a szemeit.
Azt hittem, hogy dolgozni van, hisz nem hagyott semmilyen üzenetet. Biztos arra számított, hogy sokáig alszok, így észre se vettem volna, hogy ő reggel korán megjárta a boltot.
- Jól van... - sóhajtottam fel. Felálltam a helyemről és siettem a nappaliba mielőtt elfoglalja a kedvenc pihenőhelyemet, a kanapét, ami az ő kedvence is.
- Ilyenkor utálom, hogy közös a múltunk! - rázta még az ujját fenyegetően majd ökölbe szorította a kezét.
- Csak ilyenkor? - kérdeztem majd, ahogy Tucker tette tíz perce, én is elkezdtem váltogatni a műsorok között.
- Odaadnád légy szíves a távirányítót? - nyújtotta a tenyerét, és várta, hogy oda is adom.
De miért tereli a témát?
- Az öcsém hol van? - emeltem a magasba a tárgyat. Ha normálisan megválaszolja se adom neki vissza.
- Nekem honnan kéne tudnom? - húzta fel mindkét szemöldökét majd már nyúlt volna a távkapcsért, de magasba emeltem. - Komolyan nem tudom! - emelte fel védekezésképpen a karjait a magasba. Hihető volt az arckifejezése, de kitudja mióta tanulta a tükör előtt, hogy bevegyem a szavait.
- Most az igazat! – szóltam rá. – Volt itt?
- Nem! – állt fel drámaian és kikapta a kezemből a tárgyat. – Ha most megbocsátanál tévéznék!
- Csak tessék!
Félig rám feküdt és kényelmesen elhelyezkedett rajtam. - Nekem mondjuk egyáltalán nem volt az. - Kitudja hány kilójával volt rajtam, de szerintem félig izom volt a srác, gondolataim szerint. Esélyem se volt lelökni, mert még a karjával a kanapé hátába is belekapaszkodott, miközben a másik kezével elkezdte újból a szokásos kapcsolgatását a tévén.
Mérgemben fújtattam egyet, és próbáltam lelökni a földre, ezt mindet sikertelenül.
- Próbálkozz csak! – unszolt.
Inkább nyugton maradtam, mert teljesen esélytelen volt az egész. Aztán hirtelen beugrott egy bizonyos jelenet a fejemben.

6. - Autó nélkül

Ez igazságtalanság!
Reggel minden oké volt, mondhatni. Azon kívül, hogy Tuckernél van a kocsim kulcsa, egy kicsit felhúzta nálam a mércét, de sikerült tőle elvennem. A tegnapi poszt rányomta a bélyeget a napomra is. Képek és videók terjengtek mindenféle néven az interneten rólunk. Egyik kis semmire kellő se meri felvállalni magát, hogy a saját instagramjára, twitterére, facebookjára rakja ki, nem. Külön fan oldalakat hoznak létre, mint például "Imádjuk Tuckert!" vagy "Le Luckerrel!".
Mi ez már? Először is, mi joguk van, ahhoz hogy a saját képeinket felhasználják? Nem vagyunk sztárok... Ha az lennék se örülnék, hogy a csapból is én folyók... Nem elégszer beszélek arról, hogy mindig én vagyok az, akit kinéznek maguknak az emberek.

Reggel sikeresen megtudtam szökni úgy, hogy a mama vagy Jeffrey észrevett volna. Mert ha valamelyik kiszúrt volna tuti, hogy letámadt volna. Mama: „Jeffreyt , miért nem viszed el?” Jeffrey: „Vigyél már el!” és ha nemet mondok: „Mama, Lexi nem visz el!”
- Ha holnap is meglátlak a kocsim közelébe, esküszöm miközben vezetek kilöklek az autóból! Mert minimum, hogy megérdemled – legyintettem meg az ujjamat miután beültem mellé. – És mi az, hogy megint te vezetsz? Szálljál csak ki! – kezdtem el kifelé tolni, de nem nagyon ment. Egy helyben maradt, mint egy szikla.
- Marad még nyolc életem – közli unottan mire hátra hőkölök.
- Összeszőrözöl mindent, ember! – fogtam a fejemet. Egy ideig kérdőn nézett rám Tucker majd leesett neki. – Macskafiú! – nevetek inkább visítok fel.
- Macskafiú? – kérdez vissza. – Biztos jól mutatnák! – feszíti be a bicepszét, ami meglehetősen elég nagy. - Majd megkérem a rajongóimat, hogy varrjanak egy macskafiú ruhát... - nevet fel kínosan.
- Téged nem idegesítenek? - csúszott ki a számon a kérdés.
- Istenítsenek csak, majd rábasznak, hogy engem ez egy cseppet sem érdekelnek az ilyen emberek, és akkor majd abbahagyják...– indítja be a kocsit és elindulunk a suli felé.
Mintha ez ilyen könnyű lenne…
Útközben egymáshoz se szólunk én meg persze nem azon tanakodom, hogy hogyan rúgjam ki a kocsiból, hanem azon tőröm a fejemet, hogy mikor lesz vége ennek az egésznek. Meddig fogom én ezt bírni?