Második fejezet

 Megszólalt az ébresztő órám mire egyből kipattantak szemeim. Nem a helyükről, azért. Betegeskedéseim között nem szokásom órát felhúzni, de ezek szerint az öcsém volt, de hogy hogyan és mikor tette azt, fogalmam sincsen.

Az órára pillantok és észreveszem, hogy még hajnali öt. Fejemet a párnámba fúrom, majd magamra húzom a takarómat, de lehetetlenség, hogy már ezek után visszaaludjak. Feltápászkodtam, majd felkaptam magamra a köntösömet, a papucsomat felhúztam a lábamra és lefelé mentem, a földszintre. Készítettem magamnak egy teát, mint tegnap, és visszafelé indultam a szobámba mikor beleütköztem Jeffreybe.

- Hát te? - kérdezte mintha nem tudná.

- Teát készítettem, mint látod - mondom vigyorogva. - Csak véletlenül bekapcsolva hagytam az ébresztőmet! - húzom el a számat teljesen megjátszva.

- Az nem jó - szorítja össze fogait. - Máskor figyelj oda jobban! - kacsint.

- Tudom, hogy te voltál - forgatom meg szemeimet.

Megvonja vállait fél oldalra mosolyogva.

- Kitudja - vigyorog ő is, majd puszit küld felém, és elmegy mellettem.

Szaporán szobámba igyekszem, majd nagy nyikorgások között becsukom a szobám ajtaját. Ezt még tutira leverem rajta, ha nem leszek ilyen elpunnyadt állapotban.

A köntösöm tutyiját felhúzom a fejemre és kimegyek az erkélyre, hogy friss levegőt tudjak szippantani a levegőből. Ha ezt a mama látná tuti, hogy kapnék tőle egy nagy taslit.

A biztonság kedvéért, azért vittem magammal egy takarót, ha fáznék. Hát a sejtésem beigazolódott, ugyanis sütött a nap, de még azért eléggé hideg volt az idő.

Szegény virágaim, amiket kiakasztgattunk már elkezdtek fonnyadni, mert mindig elfelejtem őket meglocsolni. Na, mindegy majd máskor – mindig ezt mondom magamnak, miközben tudom, hogy úgyse fogok egy csepp vizet se önteni.

A forró teámat kortyolgattam, miközben Tucker-ék házát bámultam. Biztos, hogy jól meggondolták, hogy ebbe a házba költöznek? Rengeteg ház van ebben a városban, miért pont a mellettünk lévő házba akarják leélni az életük további részét? És mióta árulta az öreglány a házát?

Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha mama mondta Jazminenek, hogy költözzenek ide, hátha megint barátok leszünk Tuckerrel? Azt gondolja, hogy olyan lesz minden, mint régen, hogy olyan leszek, mint régen? Egy stréber kislány, aki minden elkéretszkedésnél megkérdezi a mamáját, és suli után szinte egyből leül tanulni, csak azért, hogy valóra válthassa az álmait. Hát, ha ezt akarja elérni, akkor egészen jó helyen kapizsgál, mert eléggé összezavart, de ez akkor sem fog ilyen könnyedén menni, mint ő, ahogy azt elképzelte.

- Szép jó reggelt erkélyes szomszédom!

Gondolatomból a szomszéd srác zökkent ki, aki nem más, mint Tucker.

- Magának is! - intettem neki, és beleittam újból a teámba. Úgy éreztem muszáj, vagyok beleinni, hogy valamennyire el tudjam rejteni a kifelé áramló érzéseimet.

- Hogy vagy? - kérdezi kedvesen, és összébb húzza magán a kék takaróját.

Miért kedves velem?

- Megvagyok! Még... - nevetek fel erőltetően mire azonnal köhögnöm kell. Igazából mindenkinek ezt mondtam, de most mit mondhatnék? Azt, hogy a halálomon vagyok ebben a pár napban?

- Az jó... - motyogja vigyorát elfojtva.

És itt megállt az élet. Egyszerűen nem tudunk mit mondani egymásnak, amit őszintén nem is bántam, mert valahogy kínosnak éreztem, és nem tudtam hova tenni az előbbi kedvességét, amivel teljesen összezavarodtam, de igyekeztem kizárni a gondolataimból.

Körülbelül öt percig lehettünk csendbe, mikor újból megszólal.

- Na és mikor jössz suliba? - pillant rám barna szemeivel.

- Szerintem hétfőn, de remélem, hogy már előbb tudok menni. - motyogom a korlátot pásztázva. Motyogok? Remélem?

- Aha, az jó... - dünnyögi, majd hátra nyúl a párkányig, és egy cigarettás dobozt vesz a kezébe.

- Mióta cigizel? - csúszik ki a számon kérdés.

- Egy ideje... - nyújtja el a szót rám se nézve, miközben meggyújt egy darab cigarettát, és szippant belőle párat.
Ez teljességgel lehetetlen, amióta az eszemet tudom, és barátok vagyunk sosem szerette a cigarettát, már csak a gondolatától undorodott.

- Pontosítva? - sandítok. Hát, ha már kicsúszott, akkor tudjak is meg többet.

- Nem szoktam feljegyzetelni, hogy mikor és mibe kezdek bele... - forgatja meg a szemét unottan.

- Oké - mondom nyugodt hangon. - Csak kérdeztem - köhintek párat.

- Oké, én meg csak mondtam - ismétli meg a szavaimat teljesen feleslegesen, de szerintem attól fél, hogy nem fog tudni mit mondani, vagy inkább nem is akar semmit se mondani.

A konyhában ültem, és épp az ebédemet fogyasztottam el, amit a mama csinált nem olyan rég. Miután Tuckerrel beszélgettem leültem tévézni-netezni, amivel ebédig el tudtam magamat foglalni.

A forró levessel is sikerült odaégetnem a nyelvemet, mint a teával a reggel, vagy akárcsak a tegnap.

Mamára néztem, ahogy felhúzza a cipőjét és azon tanakodtam, hogy megint pakolni megy segíteni, vagy csak trécselni Jazmine-nel?

- Hova mész?

- Segítenek pakolászni Jazmine-nek! - mosolygott rám kedvesen. Mama mindig kedvesen mosolyog, kivéve akkor, amikor kihúzom nála a gyufát. Eddig rekordot döntöttem, mivel az elmúlt pár napban nem kiabáltunk egymással, és az óta kedvesen is viselkedik velem. 

- Egész nap itthon poshadok! Ha megettem mehetek én is? – kérdeztem.

Szerintem teljességgel meg is bolondultam. Már megint mi ez a kérdés Alexandra? Meg ez az engedélykérés?

- Nem! Még pihenned kell! Nem akarom, hogy úgy menj suliba, mint akit most húztak elő a szennyes tartóból, és ráadásul nem hiányzik az, hogy Tucker vagy Zed is lebetegedjen miattad!

Egy kicsit mintha eltúlozta volna, vagy csak ki akarta élvezni, hogy itthon vagyok, és nem csavargok. Nem is tudom melyik az igazabb. Lehet, hogy mindkettő.

- Oké, csak kérdeztem - legyintettem.

Bólintott majd intett egyet nekem, és kilépett az ajtón.

Szerintem ez valamiféle büntetésszerű lehet. Tuti, direkt csinálja.

Miután elszürcsöltem a levest már nem kívántam semmit, ezért felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a laptopomat. Mit ne mondjak a közösségi portálokon alig voltak fent, sőt, senki. Mindenki az órára figyel, vagy mi a szösz? Eléggé érdekes, hisz szinte mindenki a nap huszonnégy órájában fent lógnak és egymásnak írnak hülyébbnél hülyébb üzeneteket. Elővettem a füzeteimet, és belenéztem, hogy miket kellene megtanulnom. Legalább öt darab sorakozott az ágyamon, de egyszerűen képtelen voltam, nem volt hozzá erőm, hogy megtanuljam bármelyiket is. És ebből az egészből csak annyi lett, hogy megkérdeztem magamtól: én miért szerettem ennyire tanulni régen?

Másnap a teraszomon ültem kint, és csak úgy merengtem az élet dolgairól. Sok minden kavargott a fejembe. A tanulás -, hogy mennyire nincsen hozzá kedvem, mégis egy kettest össze kellene hozni -, a facebook - senki se lóg fent és, ezért marhára unom magam egész nap -, mi lesz vajon ma a vacsora, na meg persze Tucker. Nem is értem ezt az egész költözösdit, de legfőképpen őt. Miért nem tud egyszerűen bunkó lenni velem, és kész?

Mamát pillantottam meg, aki láthatólag át akart settenkedni a szomszédba.

- Én is megyek! - pattantam fel egyből. Mintha valaki más irányítana belülről, és nem én magamat. Érdekes ez a tinédzser kor az egyszer biztos.

Gyorsan leszaladtam az emeletről becsukva magam mögött az összes ajtót. Mire leértem már mama is ott volt. Magamra kaptam egy cipzáras szürke pulcsit meg a fekete lábujjas papucsomat aztán együtt mentünk át. Kint a szokásos idő volt, de most kivételesen a szél is közrejátszott, ezért összehúztam magamon a pulóveremet.

Miközben hozzájuk értünk – a ház elé, ami kábé két perc se volt – síri csendben haladtunk egymás mellett. Mint két vadidegen.

Igazából furcsálltam, hogy mama nem mondott nemet, de valahogyan még is örültem.

- Sziasz... - Mikor megláttam, hogy csak Jazmine van itt magamba fojtottam a szót. Ahhoz képest, hogy hétfőn költöztek ide eléggé berendezkedtek már, de azért volt még jó pár bontatlant doboz, és ide-oda tologatott bútor.

- Gyere! - intett felém Jazmine majd felfelé kezdett húzni. Megmutatta a Zed majd Tucker szobáját fent az emeleten. Az ágya, íróasztala meg a szekrénye volt csak a helyén, a többi holmija még csak dobozban volt. Hófehérek voltak a falak a bútoraival ellentétben, amik a legsötétebb árnyalatban burkolóztak. Régen Tucker mindig a barnáért volt oda, de hát az idők változnak, úgy mi is változunk.

- Arra már nem jutott a költségvetésünkből, hogy kifessük a szobákat is, de ami késik, az nem múlik – mondta elkeseredetten Jazmine.

- Szerintem így is tök jó! Tucker majd úgy is kiplakátozza az egészet – próbáltam feldobni Jazminet, ami szerencsére sikerült is.

- Igazad van!

Észrevettem, hogy eltűnt a tévé állványa. Nem lenne ez akkora probléma, ha nem tudnám, hogy Tucker nagyon szerette azt az állványt, az volt a mindene. Soha nem engedte lecserélni, most még se volt itt. Nem értettem.
Kínos csend állt be a szobában, mire feldobtam azt az ötletet, hogy menjünk le, és igyunk egy kávét. Kicsit furcsa volt ezt pont nekem kimondani, hisz nem én laktam itt, de mindkét felnőtt értékelte az ötletet. A fiúk pont akkor toppantak be, majd mindkettőjük ledobta ugyanarra a helyre a táskáját, és kiszolgálva magukat enni kezdtek. Olyanok voltak ők ketten, mintha ikrek lennének: ugyanúgy voltak felöltözve, tetőtől-talpig feketében. Nekem erről mindig az általános iskolás tanárom jutott eszembe, aki azt mondta, hogy ha full feketében lát egy diákot, akkor biztosan lelki problémája van, és én emiatt ezt is gondoltam. Ezért sosem öltöztem csak feketébe.

Kikaptam a szekrényből egy poharat majd teletöltöttem üdítővel, amit hűtő mellett találtam. A fiúk épp azt ecsetelték, hogy Selena Gomez, vagy Ariana Grande a jobb csaj. Először is azt nem értem, hogy ezen, hogy lehet vitázni? Másodszor, nem az a fontos, hogy ki énekel jobban, és nem a kinézetét kell figyelni?

- Miért fontos az, hogy melyiknek van jobb melle? - kérdezte anyjuk értetlenül összehúzva a szemét a fiúkra meredve.

- Ez a huszonegyedik század! - súgtam oda halkan Jazmine-nek, aki csak vállat vont, és odatette főni a kávét.

- Anya, te ezt nem értheted! - szólalt meg Zed.

- Persze, én nem érthetek semmit! És azt sem, hogy mit keres egy halom karó a tájékoztatódban! - emelte fel a hangját mire a fiú csak behúzta a nyakát. Mosolyomat próbáltam visszatartani, hogy a számba harapok, de alig ment. Hirtelen elnevettem magam mire mindenki rám nézett. De már meg is bántam, mert tudtam, hogy mi fog következni.

- A te jegyeidről ne is beszéljünk! - szállt bele mama a vitába.

Csak megforgattam a szemeimet, ez semmi volt a többihez képest. Egész végig, míg pakolásztunk csöndbe voltam, mint akinek beragasztózták a száját. Nem nagyon beszélgettem se a fiúkkal, se mamával, se Jazmine-nel. Kicsit uncsi volt, de valamennyivel jobb volt, mint a füzeteimet nézegetni, vagyis csak a borítójukat, és várni arra, hogy mikor jön meg a kedvem a tanuláshoz.
Először Jazmine szobájával kezdtünk, amivel elég hamar végeztünk, mert mint kiderült ő egész este pakolászott. Utána a konyhával majd a nappalival és végül a fürdővel. A srácok szobáját, azt rájuk hagytuk, rendezzék úgy, ahogy akarják. Jazmine állítása szerint, már próbált nekik segíteni, de Zed kétszer leüvöltötte míg Tucker egyszer kiküldte a szobájából az elmúlt napokban.

Mamáék beszélgettek, én igazából nem nagyon tudtam beleszólni, mert valami receptről beszélgettek, és hát hogy is mondjam...  Ez engem valahogyan nem tudott lekötni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, miközben nem figyeltek gyorsan felosontam majd berontottam hirtelen Zed szobájába. Mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó egyből kikapcsolta a tévéjét. Már megint videó játékozott.

- Nyugi, csak én vagyok - nyugtatgattam majd lehuppantam mellé. - De szerintem jobb lenne, ha elpakolnál, nagy a kupi!

- Hány napja hallom ezt... - sóhajtott majd visszanyomta a tévét, és leült vissza az ágya elé majd megint játszani kezdett.

Értetlenül meredtem rá mire a mellette lévő chipses zacskóból kivett egy adagot, és a szájába szórta vagy inkább az arcába. Majdnem elnevettem magam ezen a jelenten, olyan faképpel csinálta ezt a mozdulatot.

Az ő szobája régebben mindig kupis volt, de hogy csak a dobozok álltak, sokkal tisztább volt, mint eddig soha máskor.

Megkínált, de én csak nemlegesen megráztam a fejemet. Megpaskolta mellette a helyet, hogy üljek le, és miután követtem az utasítását, a kezembe nyomott egy másik konzolt, gondolom, hogy játsszak vele. Persze arra nem számítottam, hogy csúszkálni fog a kezembe a zsíros keze miatt. Megtöröltem a pólómba az egész konzolt majd beszálltam én is a játékba. Nem sok idő kellett mire rongyosra vert.

- A lányokat hagyni kell nyerni! – akadtam ki, és ránéztem.

- Nem én vagyok az a pasi – nevetett fel és belemarkolt a chipses zacskóba majd feldobta és próbált minél többet a szájába ejteni. Én csak a fejemet fogtam. Jazmine „nagyon” fog neki örülni.

- Azt észrevettem – néztem végig rajta. – A lányok buknak rád?

- Minden első – kacsintott.

- Hát, akkor én eléggé kivétel vagyok.

- Dehogy is, Lexi. Ne kéresd magad.

Csak elkezdtem rajta nevetni, mert tudtam, hogy megjátssza magát.
- Max te nem tudsz nekem ellenállni – nevettem fel.

- Na, azért tudd hol a határ – körözött egyet az ujjával.

- Én tudom – utánoztam a mozdulatát. – Csak te nem.

Úgy éreztem magam ezekben a percekben, mint egy tizenhárom éves. Bár Zed mellett csak annyinak tudod magad érezni a hülyeségei miatt. Inkább fogtam magam, és elhagytam a szobáját, amit ő észre sem vett, mert annyira koncentrált a játékra.

Ahogy Tucker ajtaja előtt megálltam elgondolkoztam azon, hogy benyitok hozzá. És megint elgondolkoztam ezen, hogy hogyan juthatott ilyesmi az eszembe. Legnagyobb balszerencsémre kinyílt az ajtó. Annyira meglepődtem, hogy hátrébb léptem egyet. Így hogy egymás mellett álltunk tisztán láttam, hogy majdnem egy fejjel volt magasabb nálam, de még most is ugyanúgy nézett rám, mint mindig. Aztán egyik pillanatból a másikra megváltozott a nyugodt arckifejezése vigyorgóvá.

- Bocs - léptem el előle. - Lefelé indultam.

- Aha – szólt utánam, miközben lefelé mentem. Egy pillanat alatt hátrafordultam és ránézve felvontam a szemöldökeimet.

- Higgy, amit akarsz! - mondtam mire egy mosoly ment át az arcán aztán amilyen hirtelen jött az a mosoly, annyira gyorsan el is tűnt az arcáról.

- Láttam, hogy az ajtó előtt álldogáltál! – állapította meg összefont kézzel a falnak támaszkodva.

- Minden rendben van? – mentett ki a kínos helyzetből Jazmine. Pont a legjobbkor!

- Persze - fordultam felé. - Épp indulni készültem! - mondom, majd gyorsan felkapom a cipőmet és már el is tűnök, mint a kámfor.

Hétfőtől már úgyse fogunk egymáshoz szólni, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Visszatartom az érzelmeimet, a gondolataimat róla, és akkor végre minden rendben lesz, mint pár nappal ezelőtt… Csak, hogy minden máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem.