2018. március 17., szombat

Negyedik fejezet

Tegnap este összevesztem megint mamával, és igazság szerint nem igazán érdekelt, még az arcomon égő piros folt sem, ahol megütött. Aztán csak bocsánatot kért, de már megszoktam, úgyhogy csak legyintettem, és lefeküdtem az ágyamra.
Persze, hogy nem mentem át hozzá, nem akartam a segítségét, főképp nem úgy, hogy csak maga miatt csinálta. Nehéz volt bevallani, de leginkább ez zavart.
Minden egyes olyan embernek, aki az én ügyeimmel foglalkozik, annak nincs élete, és soha nem is lesz. Az ilyen emberek mindig a másikkal foglalkoznak, és el akarják érni, hogy tönkretegyék az adott embert. Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak soha ne költöztek volna a szomszédba, bárcsak azt érezném, hogy mikor levegőt veszek, akkor tényleg úgy érezzem, hogy ment belém egy cseppnyi oxigén. De nem érzem. Veszek levegőt, mégis azt érzem, hogy az kevés, nem elég. Több kell, és sohasem lesz elég. Most mondanám azt, hogy halálos beteg vagyok, vagdosom a karomat, drogozok, alkoholista vagyok, gyógyszerfüggő, de az a baj, hogy egyik sem. Néha elgondolkozom, valamelyiknek kellene legyek, és akkor talán elfelejteném ezt a sok szörnyűséget a fejembe, de én nem lennék képes bántani magamat. Az teljesen más dolog, hogy néha iszok egy-két sört, berúgunk. Az nem megszállottság. Az viszont igen, hogy sokszor gondoltam Tuckerre, és szerettem volna mindent úgy, ahogy az álmaimban elképzeltem. Vagyis a belsőm ezt akarta, de az eszem mindig azt diktálta, hogy ne, mert nem lesz jó vége, főképp Davidék miatt.
Azt hiszem – eddig – életem egyik legnagyobb hibáját, akkor követtem el, mikor lefeküdtem Thomasszal. Életem egyik legnagyobb hibája volt Ő. Csak kihasznált, mert neki az kellett, nem én, úgy isten igazából. Hiába voltunk már három hónapja együtt, szerintem soha nem érzett úgy igazán szerelmet irántam, mint én ő iránta. Mellesleg, akkor kitűnő helynek tűnt Thomas apukájának a kocsijában csinálni. Gondoltuk olyan menő lenne a szüzességünket elveszteni egy kocsiban.
Emlékszem is, hogy mit éreztem akkor: féltem attól, hogy kevés vagyok neki (pl.: kicsi a mellem, vagy, hogy otthagy egyedül). Izgatott is voltam, mert kíváncsi voltam, hogy milyen érzés is az a bizonyos első.
Mikor beszálltunk hátulra, tudtam, hogy nincs visszaút. Hirtelen kínos volt az egész, és ami eszembe jutott először azt motyogtam neki. Ő néha nevetett meg megsimította az arcomat és többször kérdezte, hogy biztos akarom-e. A válaszom, rendszerint elpirulva mondtam neki, hogy: igen. Egyszer csak mindketten, vagyis inkább Thomas oldódott fel és úgy döntött neki "melege van", szóval levette magáról a kabátját majd a pólóját. Elképedve néztem rá és tuti, hogy rákvörös lehettem, mert így szólt:
- Talán zavar? - Úgy vigyorgott, hogy azt hittem az arcára fagyott a mosoly.
- Nem, dehogy – mentegetőztem zavartan és lehajtottam a fejemet.
Akkor abban a pillanatban sokkal érdekesebbnek találtam a kabátom ujjait nyúzni. Persze, mint mindent ezt is észrevette, de inkább nem szólt, csak felém pillantott. Éreztem, hogy néz és, hogy jobban pirulok, mint bármikor máskor. Nem szólalt meg, csak cselekedett. Az államnál fogva felemelte a fejemet majd megcsókolt. Úgy hittem, hogy az ő csókjánál nincs jobb. Ajkaim remegtek, ahogy az egész testem, mint egy kocsonya.
Hamar én is feloldódtam és már csak azon kaptam magam, hogy anyaszült meztelen vagyok. Én kis naiv azt hittem, hogy ennyi idősen menő meg buli lesz "hűha, első alkalom 15 évesen".
Azzal is elment egy csomó idő, hogy hogyan kell felhúzni egy kibaszott óvszert a cerkájára. Ha tényleg pontosan emlékszem, akkor rohadtul fájt, de végül éreztem azt a bizonyos bizsergést az alhasamban, hogy boldog voltam mellette. És hiába használt ki, azért Thomas jól kezelte a helyzetet és próbált segíteni, hogy ne fájjon. Annyiszor kérdezte, hogy biztosan akarom-e, és most már pontosan jól tudom, hogy azért kérdezte, hogy utána neki ne fájjon annyira, hogy csak úgy faképnél hagy az eset után egy nappal.
A történtek után jól éreztem magam, ahogy a barátom is. Elkísért hazáig és még este is rákérdezett, hogy jól vagyok-e.
Igazából egyáltalán nem bírtam magammal, el akartam újságolni ezt a nagyszerű hírt Tuckernek. Amint beléptem a szobájába elvigyorodtam. Bár, ő nem volt annyira mosolygós kedvében.
- Hívtalak vagy ezerszer! – állt fel annyira hirtelen, hogy még hátráltam egy lépést. Megölelt majd adott egy puszit a fejemre. Általában mindig így köszöntött akkor.
- Bocsi, csak Thomasszal voltam – motyogtam majd leültem mellé és belenéztem kíváncsian fürkésző szemeibe.
Thomas és Tucker akkoriban jó barátok lettek, de miközben jártunk Thomasszal teljesen elhanyagoltuk őt mind a ketten. Próbálta, sőt még mindig úgy tett mintha semmi gond nem lenne. Néha, azért látszott rajta, hogy irigykedik egy kicsit, de akkor én észre sem vettem ezeket a jeleket. Csak visszagondolva jöttem rá mindenre.
- Ja, értem.
- Lefeküdtünk – suttogtam alig halhatóan mire Tucker visszakérdezett és újra meg kellett ismételnem azt az egy szót. – Lefeküdtünk.
- Tényleg? – kérdezte mosolyogva. – Akarsz róla beszélni?
Visszaemlékezve erre a jelenetre, most jelen pillanat elástam volna magamat. Megkérdezte még ezek után is, hogy akarok-e róla beszélni, mikor nagyon is látszódott rajta, hogy nem tetszett neki a dolog.
- Hát...
- Jó volt? – simította meg barátságosan a karomat.
- Fájt – suttogtam szemeibe nézve.
- Örülök, hogy boldoggá tesz téged – mosolygott rám. Kamu volt.

Most így tizenhét éves létemre fájnak a legjobban ezek a szavak, de azt a bizonyos kérdést is vegyük figyelembe. A nagy kérdés számomra mindig az volt, hogy melyikük terjesztette el ezt a suliban. Tucker vagy Thomas? 
Egyikükből sem mertem volna kinézni az a tizenöt éves lány, de a mostani azt súgja, hogy Thomas volt az. Tuckerből nem nagyon tudnám ezt kinézni, mivel akkor nagyon jóban voltunk, és bármit mondtam neki ő azt nem adta tovább senkinek sem.
Igazság szerint már előre éreztem, hogy a mai kocsikázás miatt holnap meg fogom szívni, mindenhonnan ezt fogom hallani, és Tucker mindenképpen ragaszkodni akar majd 

Harmadik fejezet


Az emeletről lesietve elvettem mama kezéből a reggelimet majd rohantam is ki a házból. A táskámat bedobtam a hátsó ülésre mire megjött a könyörgő "boci szemű" öcsém. Most kivételesen igent mondtam arra, hogy elviszem a suliba, de ebből nem fogok rendszert csinálni. Már azért sem, mert felhúzta direkt az órámat. Már majdnem beültem a kocsiba, mikor megpillantottam az újdonsült szomszédunkat. Egyből átfutott az agyamon az a gondolat, hogy megkérdezem vigyem-e el, vagy sem, de nem! Megfogadtam, hogy nem gondolok rá, és kész.

Amint a sulihoz értünk és leparkoltam, minden egyes diák felénk fordult. Ez csak természetes, melyik nap nem bámulnak meg? Bevallom egy idő után idegesítő, sőt! Hogy minden nap ez van, azért már, ha csak valaki rám néz egy másodpercre, már az is fel tud húzni. Képes lennék az összes ilyen nyálcsorgató barmot, vagy éppen irigylő barbi babát felrúgni. Istenem! Attól még, hogy Tuckerrel nem vagyok jóba egy év után, az nem rájuk tartozik.
Ahogy körbenéztem megpillantottam az én kis társaságomat. Dave, Mark és Christian. Hozzájuk léptem mire mindegyikőjük agyon ölelt, és kaptam két-két puszit is.
- Csinos vagy! - bökött oldalba Mark mire elmosolyodtam.
- Köszi.
Mark idén érettségizik - vagyis remélem, hogy idén érettségizik -, Dave és Christian-nal pedig szinte mindig ugyanarra az órákra járunk együtt, így ismerkedtünk meg.
- Kész van a matek házid? - kérdezte Dave Christiant mire az említett ember lefagyott.
- Úristen! Valaki házit, most! - Itt Dave-re gondolt. Azóta, hogy én egyszer kölcsön adtam neki nem is kéri. Nem tehetek róla, hogy nem az erősségem a matek. De azért próbálkozom.
- Nekem sincs kész! - jelentette ki Dave majd átkarolva rám nézett. - A legrosszabbhoz kell fordulnunk!
Olyan csúnyán néztem rá, hogy egyből elengedett.
- Ha jó lenne, se adnám oda! - nevettem fel mire Mark annyira elröhögte magát, hogy azt hittem ott fullad meg.
A terembe lépve leültem a helyemre, és elővettem a matek cuccomat. Az előttem lévő lányok össze- összesugdolóztak.
Azért titkon mindig is szerettem volna egy barátnőt, akivel esténként jókat beszélgetünk, nutellát zabálunk, miközben egy csöpögős filmet nézünk – amin elbőgjük magunkat. Szép kis álom.
Nem sokkal később bejött a tanár, és kezdetét vette az óra. Igazából sokkal jobb elfoglaltságot találtam, rajzolni a füzetem sarkába, de azért leírtam mindent, amit a táblára írt.
Óra végén kezdtem összepakolni a cuccaimat és sietni a következő órámra, de a tanárom rám szólt. Vagyis Rose-ra, Tucker-re és rám, hogy maradjunk.
- Rose, Tucker és Reed kisasszony itt marad! – kiáltott, ugyanis már szökni készültem.
Utálom a matek tanárom, de ez kölcsönös is, ha jól érzem. Sóhajtva visszafordultam, és megálltam a tanár előtt. Biztos, hogy nem a matek versenyről szeretne beszélni, mert ha igen akkor én kilógok a sorból. Ó, de még mennyire.
- Na, szóval... - csapta össze a kezét majd nekidőlt az asztalnak. - Én választom ki, hogy melykőtök korrepetálja Lexit matekból vagy ti eldöntitek magatok között? Választhattok! - pillantott rám majd a két szuper matekosra.
- Én biztos, hogy nem! - tette fel a magasba a kezét Tucker.
- És miért nem? - kérdezte.
- Nem érek rá.
- Kifejtenéd ezt bővebben? - pillantott rá Tucker-re összeszorított fogakkal.
- Természetesen - bólintott.
- Lekötelezel - gúnyosan vigyorodott el a tanárnő.
- Edzésem van - mondta ki.
Megráztam a fejemet, és ekkor tudtam felfogni, hogy mi is történik körülöttem. Jó kis duma: edzésem van. Én se érek rá korrepetálásra járni, mert vár otthon a tévém, hogy bekapcsoljam. De igazság szerint nem akartam azt, hogy bármelyikük is korrepetáljon.
- Ennyi?
- Ennyi - jelentette ki még mindig vigyorogva majd ő is nekidőlt az egyik asztalnak, hogy idegesítse a tanárt majd összefonta a karjait maga előtt, úgy, mint tegnap, amikor hirtelen felszívódtam.
Nem, nem volt tegnap semmi. Felejtsd el, Lexi.
Rose már az ájulás határán volt, míg én csak unottan forgattam a szemeimet. Tucker látszólag élvezte, hogy valamiben okosabb nálam. Ahhoz képest, hogy egy stréber gyerek, van szája a tanárokkal szemben.
- Rose? - Pillantottunk a lányra mindannyian.
Kipirult arccal nézett a tanárnőre.
- Mehetek? - egyenesedett ki Tucker.
- Nem! - szólt rá mérgesen a pedagógus. Sóhajtva felült az egyik padra majd gunyoros mosollyal bámulta tovább a tanárnő feldúlt fejét, ami már kezdett vörösödni az idegességtől úgy, ahogy reggel a szomszéd srácnak.
- Szóval... Rose! - pillantott a lányra, aki szorosan fogta magához a könyveit.
- Öhm... - pásztázta a földet majd megköszörülte a torkát. - Nem hiszem, hogy a suli újság, edzés és a tesóm vigyázása mellett lenne időm ilyenekre - nézett fel.
- Rendben. Ma olyan hír jutott a fülembe, hogy Avery-ék elköltöztek Lexiék mellé... - gondolkodott el egy pillanatra aztán rájött mit is mondott. - Lexi-ék mellé! Fantasztikus! - csapta hirtelen össze a tenyerét mire összerezzentem. - Avery úgyis jó tanuló, menni fog neki az edzés mellett a korrepetálás! - fogta a cókmókját a kezébe majd olyan gúnyosan, ahogy eddig még soha életemben nem láttam még a tanárt, elvigyorodott.
- De ha romlanak majd a jegyeim lesz mibe kapaszkodnom! - állja Tucker a szemkontaktust.
- Erre nem lesz szükséged fiam - legyint Mrs. Scott. – Mondanám, hogy ellenőrizni fogom, de nem. Még a könyvtárban sem kell beülnötök, de ha Lexinek évvégére nem változnak a jegyei, hogy legalább a hármas szintet megüsse, akkor büntetést fogok kiszabni rád, Avery! Szóval szerintem ezt a háromnegyed órás dolgot szerintem simán be tudod sűríteni a napjaidba – kacsintott a tanárnő, majd kiviharzott a teremből.
- Honnan tud maga arról, hogy "Avery-ék" elköltöztek? - szólaltam meg már én is, és kíváncsian a tanár után néztünk, aki egy pillanat alatt előttem termett.
- Te csak ne feleselj nekem! - rázta meg a mutató ujját idegesen.
- Nem feleseltem, csak feltettem egy egyszerű kérdést. Másodszor: most szólaltam meg egyszer, míg "Avery" - mutogattam nyuszi füleket a levegőbe. - már ezredére is kihúzta azt a gyufát magánál...
- De ő legalább tanul! - mutatott rá idegesen a még mindig vigyorgó Tuckerre.
- És, akkor már őt előre is veheti? - háborodtam fel majd inkább jobbnak véltem, ha távozok. El is is indultam a következő terembe, ahol órám lesz.
Egyáltalán nem így terveztem ezt az egészet. Szándékosan nem hagy békén, a tanárnő meg most találja ki, hogy nekem korrepetálás kell. Ez a nő sírba visz, de nem annyira, mint Tucker.
Idegesen vágtam le a táskámat a helyemre majd leültem, mire Tucker önelégült, vigyorgó fejével találtam szembe magam.
- Látom, milyen életkedved van. Ma kezdhetnénk is a korrepetálást, ha neked jó. Mondjuk suli után úgy fél órával? Hazamész, eszel, aztán átjössz! Na?
Felpillantok rá.
- Köszi, de nem szorulok a segítségedre - nyújtom, rá a nyelvemet mire rátámaszkodik az asztalomra.
- Mégis itt az egyetlen ember, aki bukásra áll, az te vagy! - komorodik el a tekintete. - Embert még nem ettem! - nevet fel mire felmordulok.
- Még... – motyogom, az orrom alatt mire mély levegőt vesz.
- Na, jó, akkor máshogy fogalmazok, hogy megértsd. Hazamész, bekapsz valamit, és átjössz! Nem fogok miattad szívni év végén, oké? – váltott át hirtelen egy másik hangnembe. Felhúztam a szemöldökeimet. – És, ha nem jössz át, akkor jelezni fogom a mamádnak!
Úristen, ezt most vegyem egy fenyegetésnek?
Unottan néztem rá. Most komolyan azt hiszi, hogy engem meg hat ezzel a kis dumájával? Felsóhajtottam, és megpróbáltam elővenni a legnyugodtabb énemet. Feltámaszkodtam én is a padra majd a szemeibe néztem, és egy pillanatra meginogott a bátorságom, de nem adtam fel. Ő volt a legjobb barátom, aki mindenemet elviselte. Most talán hülyének nézhetett, egy utolsó senkinek, de ezeket a gondolatokat próbáltam elhessegetni. Csak arra fókuszáltam, hogy ezt most jól csináljam, és nehogy megbotlódjon a nyelvem.
- Azt hiszed, hogy most ezzel meghatsz? Komolyan, Tucker, komolyan? – nevettem fel jóízűen. – Szerinted érdekelni fog, amit mondasz? Hát nem. Mamát talán érdekelni fogja, talán nem. Ez sem érdekel. Hiába magyaráz: Nem fog érdekelni. Nélküled is meg tudom csinálni, nem kell a segítséged, főképp, ha nem is önszántadból segítesz – néztem a szemeibe mélyen, és közben úgy éreztem magam, mintha hirtelen a kemény jégkockából már csak a kiolvadt víz marad. Na meg talán kissé elvetettem a sulykot, de igyekeztem nem erre gondolni. Meg arra, hogy talán megbántottam.
Bólint, és otthagy a helyemnél. Ennyi? Csak bólint? 

Óra után sietek a helyünkre, és megvárom, míg ideérnek a fiúk. Szokás szerint, Dave megint próbált felszedni egy csajt, de hát van az úgy, hogy nem sikerül.
Egy fa alatt állunk, aminek a szél meglobogtatja a leveleit. A szél a hajamba belekap, mire erőszakosan eltűröm a helyéről, de ezzel csak azt érem el, hogy jobban összekócolódik az egész.
- Nem hiszem el!
- Mi van? - lép mellém Chris.
Vöröses haját mindig oldalra fésülve hordja, és ma sem tett kivételt.
- Korrepetálni fog Tucker! - rúgom fel a port.
- Leüssem? - kérdezi Mark nevetve. Felnevetek, és inkább hagyom az egészet, mert még a végén megint mindenki megtudja, és rólam fog beszélni az egész iskola. Az pedig most nem kellene. Nagyon nem kellene.

Suli után a parkolóba sietek. Egyedül akarok vezetni, kitisztítani a fejemet, és távol tartani magamat ettől a börtöntől. Nem érdekel, Jeffrey majd hazamegy gyalog vagy busszal.
Becsapom a kocsi ajtaját miután beültem, és hátradobom a hátsó ülésre a táskámat. Beindítom a kocsit, ami felhörög, egy pillanatig majd folyamatosan ketyeg tovább. Hirtelen bevágódik mellém egy ismerős személy.
- Mit akarsz? - pillantok rá.
- Hogy vigyél haza! - csatolja be magát.
- Azt lesheted, most szállj ki, míg szépen mondom – mutatok kifelé.
- Ennyivel tartozol, a korrepetálást se csinálom ingyen… Szóval taposs a gázra, és vigyél haza! - mutat, rám majd újra egyenesen ül.
- Már annyiszor elmondtam, hogy nem kérek a segítségedből, miért nem tudod megérteni? – kérdezem felé fordulva.
- Mindig is szar voltál matekból – jelenti ki egy vigyorral az arcán, és közelebb hajol az arcomhoz. – Kell a segítségem.  
- Nem, nem kell! – nézek vele farkasszemet.
- Dehogynem – állja a szemkontaktust. Barna szemeit nézem, és teljesen ellágyulok. Annyira nem akarok veszekedni vele, annyira jó lenne tudomást se venni róla, de egyszerűen így nem fog menni. Tudom, hogy úgy is betartja a korrepetálásaimat, mert nem akar évvégén büntetést. Azt sem értem, hogy ez lehetséges-e, bár lehet ez a tanár hülyesége. Tucker mindig is komolyan vette a tanulást, na, nem mintha én nem, de az már rég a múlté. El akarom felejteni a múltat. De talán, ha minden úgy lenne, mint régen, akkor jobb lenne. Nem, nem lenne jobb! Nem tudom túltenni magam azon, hogy magamra hagyott a legjobb barátom.
Elfordítom a fejem, és csak előre nézek. Egyszerűen nem bírtam tovább a szemeibe nézni, mert attól féltem túl nagy hatással lesznek rám.
- Már elmondtam, hogy nem kell a segítséged, és most kérlek, szállj ki az autómból, és együtt az életemből – szorítottam rá a kormányra, mire teljesen elfehéredtek az ujjaim.
- Van egy jobb ötletem!
Megint mély levegőt vettem és jelentőségteljesen rápillantottam.
- Na, mi?
- Hazaviszel, és törleszted a korrepetálásaidat – kacsintott rám.
- Te tényleg nem értesz? – háborodtam fel.
- Ööö… - gondolkodott el majd újra előjött a vigyora. – Nem!
Megforgattam a szemeimet. Ez nem lehet igaz, hogy direkt akar felidegesíteni.
- Szóval, most indulj, mielőtt kiszállok, és a fél iskola megtudja, hogy a kocsidban ültem, és nem indultunk el, mert valami mást csináltunk.
- Te most fenyegetsz? – kérdőn nézek rá.
- Én? Úgy ismersz, mint aki fenyegetőzni szokott? – vádlón a szívéhez emelte a kezét, és tátott szájjal nézett rám.
- Kitudja mi történt veled az egy év alatt…
- Na, elindulsz, vagy mindennapos pletykákat szeretnél? – kérdezte az előbbi mondatomat figyelmen kívül hagyva.
Teljesen kikészít, de igazából mindig is ilyen volt, és bírtam mikor így játszotta az eszét. Ne is jusson többet ez az eszedbe, Lexi.
- Inkább a második – vigyorodtam el, és kinyitottam átnyúlva rajta az ő oldalán lévő ajtót.
- Oké, de én nem akarok pletykákat, szóval… - csapta be az ajtót.
- Az már a te bajod – sóhajtottam.
- Meg a tiéd is! De indulj már, vagy azért nem indulunk, mert tulajdonképpen nem is tudsz vezetni? Mert, ha nem tudsz, szívesen segítek ebben is, de mindennek ára van.
- Jól van, indulok már, csak fogd be a szád egy percre! – szóltam rá, és újból sóhajtva elindultam.
- Amúgy… - szólalt meg miután kikanyarodtam a sulitól.
- Amúgy… Nem érdekel! – vágtam a szavába.
Őszintén bírtam ezt a kis összerezdülést kettőnk között, de közben éreztem a szívem legmélyén, hogy nem kellene ennyire közelien társalognom vele. Eddig is megvoltam most miért kell ennyire ragaszkodnia hozzám? Tudtam, éreztem, hogy ebből a korrepetálásos dologból semmi jó nem fog kisülni.

Második fejezet


 Megszólalt az ébresztő órám mire egyből kipattantak szemeim. Nem a helyükről, azért. Betegeskedéseim között nem szokásom órát felhúzni, de ezek szerint az öcsém volt, de hogy hogyan és mikor tette azt, fogalmam sincsen.
Az órára pillantok és észreveszem, hogy még hajnali öt. Fejemet a párnámba fúrom, majd magamra húzom a takarómat, de lehetetlenség, hogy már ezek után visszaaludjak. Feltápászkodtam, majd felkaptam magamra a köntösömet, a papucsomat felhúztam a lábamra és lefelé mentem, a földszintre. Készítettem magamnak egy teát, mint tegnap, és visszafelé indultam a szobámba mikor beleütköztem Jeffreybe.
- Hát te? - kérdezte mintha nem tudná.
- Teát készítettem, mint látod - mondom vigyorogva. - Csak véletlenül bekapcsolva hagytam az ébresztőmet! - húzom el a számat teljesen megjátszva.
- Az nem jó - szorítja össze fogait. - Máskor figyelj oda jobban! - kacsint.
- Tudom, hogy te voltál - forgatom meg szemeimet.
Megvonja vállait fél oldalra mosolyogva.
- Kitudja - vigyorog ő is, majd puszit küld felém, és elmegy mellettem.
Szaporán szobámba igyekszem, majd nagy nyikorgások között becsukom a szobám ajtaját. Ezt még tutira leverem rajta, ha nem leszek ilyen elpunnyadt állapotban.
A köntösöm tutyiját felhúzom a fejemre és kimegyek az erkélyre, hogy friss levegőt tudjak szippantani a levegőből. Ha ezt a mama látná tuti, hogy kapnék tőle egy nagy taslit.
A biztonság kedvéért, azért vittem magammal egy takarót, ha fáznék. Hát a sejtésem beigazolódott, ugyanis sütött a nap, de még azért eléggé hideg volt az idő.
Szegény virágaim, amiket kiakasztgattunk már elkezdtek fonnyadni, mert mindig elfelejtem őket meglocsolni. Na, mindegy majd máskor – mindig ezt mondom magamnak, miközben tudom, hogy úgyse fogok egy csepp vizet se önteni.
A forró teámat kortyolgattam, miközben Tucker-ék házát bámultam. Biztos, hogy jól meggondolták, hogy ebbe a házba költöznek? Rengeteg ház van ebben a városban, miért pont a mellettünk lévő házba akarják leélni az életük további részét? És mióta árulta az öreglány a házát?
Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha mama mondta Jazminenek, hogy költözzenek ide, hátha megint barátok leszünk Tuckerrel? Azt gondolja, hogy olyan lesz minden, mint régen, hogy olyan leszek, mint régen? Egy stréber kislány, aki minden elkéretszkedésnél megkérdezi a mamáját, és suli után szinte egyből leül tanulni, csak azért, hogy valóra válthassa az álmait. Hát, ha ezt akarja elérni, akkor egészen jó helyen kapizsgál, mert eléggé összezavart, de ez akkor sem fog ilyen könnyedén menni, mint ő, ahogy azt elképzelte.
- Szép jó reggelt erkélyes szomszédom!
Gondolatomból a szomszéd srác zökkent ki, aki nem más, mint Tucker.
- Magának is! - intettem neki, és beleittam újból a teámba. Úgy éreztem muszáj, vagyok beleinni, hogy valamennyire el tudjam rejteni a kifelé áramló érzéseimet.
- Hogy vagy? - kérdezi kedvesen, és összébb húzza magán a kék takaróját.
Miért kedves velem?
- Megvagyok! Még... - nevetek fel erőltetően mire azonnal köhögnöm kell. Igazából mindenkinek ezt mondtam, de most mit mondhatnék? Azt, hogy a halálomon vagyok ebben a pár napban?
- Az jó... - motyogja vigyorát elfojtva.
És itt megállt az élet. Egyszerűen nem tudunk mit mondani egymásnak, amit őszintén nem is bántam, mert valahogy kínosnak éreztem, és nem tudtam hova tenni az előbbi kedvességét, amivel teljesen összezavarodtam, de igyekeztem kizárni a gondolataimból.
Körülbelül öt percig lehettünk csendbe, mikor újból megszólal.
- Na és mikor jössz suliba? - pillant rám barna szemeivel.
- Szerintem hétfőn, de remélem, hogy már előbb tudok menni. - motyogom a korlátot pásztázva. Motyogok? Remélem?
- Aha, az jó... - dünnyögi, majd hátra nyúl a párkányig, és egy cigarettás dobozt vesz a kezébe.
- Mióta cigizel? - csúszik ki a számon kérdés.
- Egy ideje... - nyújtja el a szót rám se nézve, miközben meggyújt egy darab cigarettát, és szippant belőle párat.
Ez teljességgel lehetetlen, amióta az eszemet tudom, és barátok vagyunk sosem szerette a cigarettát, már csak a gondolatától undorodott.
- Pontosítva? - sandítok. Hát, ha már kicsúszott, akkor tudjak is meg többet.
- Nem szoktam feljegyzetelni, hogy mikor és mibe kezdek bele... - forgatja meg a szemét unottan.
- Oké - mondom nyugodt hangon. - Csak kérdeztem - köhintek párat.
- Oké, én meg csak mondtam - ismétli meg a szavaimat teljesen feleslegesen, de szerintem attól fél, hogy nem fog tudni mit mondani, vagy inkább nem is akar semmit se mondani.

A konyhában ültem, és épp az ebédemet fogyasztottam el, amit a mama csinált nem olyan rég. Miután Tuckerrel beszélgettem leültem tévézni-netezni, amivel ebédig el tudtam magamat foglalni.
A forró levessel is sikerült odaégetnem a nyelvemet, mint a teával a reggel, vagy akárcsak a tegnap.
Mamára néztem, ahogy felhúzza a cipőjét és azon tanakodtam, hogy megint pakolni megy segíteni, vagy csak trécselni Jazmine-nel?
- Hova mész?
- Segítenek pakolászni Jazmine-nek! - mosolygott rám kedvesen. Mama mindig kedvesen mosolyog, kivéve akkor, amikor kihúzom nála a gyufát. Eddig rekordot döntöttem, mivel az elmúlt pár napban nem kiabáltunk egymással, és az óta kedvesen is viselkedik velem. 
- Egész nap itthon poshadok! Ha megettem mehetek én is? – kérdeztem.
Szerintem teljességgel meg is bolondultam. Már megint mi ez a kérdés Alexandra? Meg ez az engedélykérés?
- Nem! Még pihenned kell! Nem akarom, hogy úgy menj suliba, mint akit most húztak elő a szennyes tartóból, és ráadásul nem hiányzik az, hogy Tucker vagy Zed is lebetegedjen miattad!
Egy kicsit mintha eltúlozta volna, vagy csak ki akarta élvezni, hogy itthon vagyok, és nem csavargok. Nem is tudom melyik az igazabb. Lehet, hogy mindkettő.
- Oké, csak kérdeztem - legyintettem.
Bólintott majd intett egyet nekem, és kilépett az ajtón.
Szerintem ez valamiféle büntetésszerű lehet. Tuti, direkt csinálja.
Miután elszürcsöltem a levest már nem kívántam semmit, ezért felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a laptopomat. Mit ne mondjak a közösségi portálokon alig voltak fent, sőt, senki. Mindenki az órára figyel, vagy mi a szösz? Eléggé érdekes, hisz szinte mindenki a nap huszonnégy órájában fent lógnak és egymásnak írnak hülyébbnél hülyébb üzeneteket. Elővettem a füzeteimet, és belenéztem, hogy miket kellene megtanulnom. Legalább öt darab sorakozott az ágyamon, de egyszerűen képtelen voltam, nem volt hozzá erőm, hogy megtanuljam bármelyiket is. És ebből az egészből csak annyi lett, hogy megkérdeztem magamtól: én miért szerettem ennyire tanulni régen?

Másnap a teraszomon ültem kint, és csak úgy merengtem az élet dolgairól. Sok minden kavargott a fejembe. A tanulás -, hogy mennyire nincsen hozzá kedvem, mégis egy kettest össze kellene hozni -, a facebook - senki se lóg fent és, ezért marhára unom magam egész nap -, mi lesz vajon ma a vacsora, na meg persze Tucker. Nem is értem ezt az egész költözösdit, de legfőképpen őt. Miért nem tud egyszerűen bunkó lenni velem, és kész?
Mamát pillantottam meg, aki láthatólag át akart settenkedni a szomszédba.
- Én is megyek! - pattantam fel egyből. Mintha valaki más irányítana belülről, és nem én magamat. Érdekes ez a tinédzser kor az egyszer biztos.
Gyorsan leszaladtam az emeletről becsukva magam mögött az összes ajtót. Mire leértem már mama is ott volt. Magamra kaptam egy cipzáras szürke pulcsit meg a fekete lábujjas papucsomat aztán együtt mentünk át. Kint a szokásos idő volt, de most kivételesen a szél is közrejátszott, ezért összehúztam magamon a pulóveremet.
Miközben hozzájuk értünk – a ház elé, ami kábé két perc se volt – síri csendben haladtunk egymás mellett. Mint két vadidegen.
Igazából furcsálltam, hogy mama nem mondott nemet, de valahogyan még is örültem.
- Sziasz... - Mikor megláttam, hogy csak Jazmine van itt magamba fojtottam a szót. Ahhoz képest, hogy hétfőn költöztek ide eléggé berendezkedtek már, de azért volt még jó pár bontatlant doboz, és ide-oda tologatott bútor.
- Gyere! - intett felém Jazmine majd felfelé kezdett húzni. Megmutatta a Zed majd Tucker szobáját fent az emeleten. Az ágya, íróasztala meg a szekrénye volt csak a helyén, a többi holmija még csak dobozban volt. Hófehérek voltak a falak a bútoraival ellentétben, amik a legsötétebb árnyalatban burkolóztak. Régen Tucker mindig a barnáért volt oda, de hát az idők változnak, úgy mi is változunk.
- Arra már nem jutott a költségvetésünkből, hogy kifessük a szobákat is, de ami késik, az nem múlik – mondta elkeseredetten Jazmine.
- Szerintem így is tök jó! Tucker majd úgy is kiplakátozza az egészet – próbáltam feldobni Jazminet, ami szerencsére sikerült is.
- Igazad van!

Észrevettem, hogy eltűnt a tévé állványa. Nem lenne ez akkora probléma, ha nem tudnám, hogy Tucker nagyon szerette azt az állványt, az volt a mindene. Soha nem engedte lecserélni, most még se volt itt. Nem értettem.
Kínos csend állt be a szobában, mire feldobtam azt az ötletet, hogy menjünk le, és igyunk egy kávét. Kicsit furcsa volt ezt pont nekem kimondani, hisz nem én laktam itt, de mindkét felnőtt értékelte az ötletet. A fiúk pont akkor toppantak be, majd mindkettőjük ledobta ugyanarra a helyre a táskáját, és kiszolgálva magukat enni kezdtek. Olyanok voltak ők ketten, mintha ikrek lennének: ugyanúgy voltak felöltözve, tetőtől-talpig feketében. Nekem erről mindig az általános iskolás tanárom jutott eszembe, aki azt mondta, hogy ha full feketében lát egy diákot, akkor biztosan lelki problémája van, és én emiatt ezt is gondoltam. Ezért sosem öltöztem csak feketébe.
Kikaptam a szekrényből egy poharat majd teletöltöttem üdítővel, amit hűtő mellett találtam. A fiúk épp azt ecsetelték, hogy Selena Gomez, vagy Ariana Grande a jobb csaj. Először is azt nem értem, hogy ezen, hogy lehet vitázni? Másodszor, nem az a fontos, hogy ki énekel jobban, és nem a kinézetét kell figyelni?
- Miért fontos az, hogy melyiknek van jobb melle? - kérdezte anyjuk értetlenül összehúzva a szemét a fiúkra meredve.
- Ez a huszonegyedik század! - súgtam oda halkan Jazmine-nek, aki csak vállat vont, és odatette főni a kávét.
- Anya, te ezt nem értheted! - szólalt meg Zed.
- Persze, én nem érthetek semmit! És azt sem, hogy mit keres egy halom karó a tájékoztatódban! - emelte fel a hangját mire a fiú csak behúzta a nyakát. Mosolyomat próbáltam visszatartani, hogy a számba harapok, de alig ment. Hirtelen elnevettem magam mire mindenki rám nézett. De már meg is bántam, mert tudtam, hogy mi fog következni.
- A te jegyeidről ne is beszéljünk! - szállt bele mama a vitába.
Csak megforgattam a szemeimet, ez semmi volt a többihez képest. Egész végig, míg pakolásztunk csöndbe voltam, mint akinek beragasztózták a száját. Nem nagyon beszélgettem se a fiúkkal, se mamával, se Jazmine-nel. Kicsit uncsi volt, de valamennyivel jobb volt, mint a füzeteimet nézegetni, vagyis csak a borítójukat, és várni arra, hogy mikor jön meg a kedvem a tanuláshoz.
Először Jazmine szobájával kezdtünk, amivel elég hamar végeztünk, mert mint kiderült ő egész este pakolászott. Utána a konyhával majd a nappalival és végül a fürdővel. A srácok szobáját, azt rájuk hagytuk, rendezzék úgy, ahogy akarják. Jazmine állítása szerint, már próbált nekik segíteni, de Zed kétszer leüvöltötte míg Tucker egyszer kiküldte a szobájából az elmúlt napokban.
Mamáék beszélgettek, én igazából nem nagyon tudtam beleszólni, mert valami receptről beszélgettek, és hát hogy is mondjam...  Ez engem valahogyan nem tudott lekötni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, miközben nem figyeltek gyorsan felosontam majd berontottam hirtelen Zed szobájába. Mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó egyből kikapcsolta a tévéjét. Már megint videó játékozott.
- Nyugi, csak én vagyok - nyugtatgattam majd lehuppantam mellé. - De szerintem jobb lenne, ha elpakolnál, nagy a kupi!
- Hány napja hallom ezt... - sóhajtott majd visszanyomta a tévét, és leült vissza az ágya elé majd megint játszani kezdett.
Értetlenül meredtem rá mire a mellette lévő chipses zacskóból kivett egy adagot, és a szájába szórta vagy inkább az arcába. Majdnem elnevettem magam ezen a jelenten, olyan faképpel csinálta ezt a mozdulatot.
Az ő szobája régebben mindig kupis volt, de hogy csak a dobozok álltak, sokkal tisztább volt, mint eddig soha máskor.
Megkínált, de én csak nemlegesen megráztam a fejemet. Megpaskolta mellette a helyet, hogy üljek le, és miután követtem az utasítását, a kezembe nyomott egy másik konzolt, gondolom, hogy játsszak vele. Persze arra nem számítottam, hogy csúszkálni fog a kezembe a zsíros keze miatt. Megtöröltem a pólómba az egész konzolt majd beszálltam én is a játékba. Nem sok idő kellett mire rongyosra vert.
- A lányokat hagyni kell nyerni! – akadtam ki, és ránéztem.
- Nem én vagyok az a pasi – nevetett fel és belemarkolt a chipses zacskóba majd feldobta és próbált minél többet a szájába ejteni. Én csak a fejemet fogtam. Jazmine „nagyon” fog neki örülni.
- Azt észrevettem – néztem végig rajta. – A lányok buknak rád?
- Minden első – kacsintott.
- Hát, akkor én eléggé kivétel vagyok.
- Dehogy is, Lexi. Ne kéresd magad.
Csak elkezdtem rajta nevetni, mert tudtam, hogy megjátssza magát.
- Max te nem tudsz nekem ellenállni – nevettem fel.
- Na, azért tudd hol a határ – körözött egyet az ujjával.
- Én tudom – utánoztam a mozdulatát. – Csak te nem.
Úgy éreztem magam ezekben a percekben, mint egy tizenhárom éves. Bár Zed mellett csak annyinak tudod magad érezni a hülyeségei miatt. Inkább fogtam magam, és elhagytam a szobáját, amit ő észre sem vett, mert annyira koncentrált a játékra.
Ahogy Tucker ajtaja előtt megálltam elgondolkoztam azon, hogy benyitok hozzá. És megint elgondolkoztam ezen, hogy hogyan juthatott ilyesmi az eszembe. Legnagyobb balszerencsémre kinyílt az ajtó. Annyira meglepődtem, hogy hátrébb léptem egyet. Így hogy egymás mellett álltunk tisztán láttam, hogy majdnem egy fejjel volt magasabb nálam, de még most is ugyanúgy nézett rám, mint mindig. Aztán egyik pillanatból a másikra megváltozott a nyugodt arckifejezése vigyorgóvá.
- Bocs - léptem el előle. - Lefelé indultam.
- Aha – szólt utánam, miközben lefelé mentem. Egy pillanat alatt hátrafordultam és ránézve felvontam a szemöldökeimet.
- Higgy, amit akarsz! - mondtam mire egy mosoly ment át az arcán aztán amilyen hirtelen jött az a mosoly, annyira gyorsan el is tűnt az arcáról.
- Láttam, hogy az ajtó előtt álldogáltál! – állapította meg összefont kézzel a falnak támaszkodva.
- Minden rendben van? – mentett ki a kínos helyzetből Jazmine. Pont a legjobbkor!
- Persze - fordultam felé. - Épp indulni készültem! - mondom, majd gyorsan felkapom a cipőmet és már el is tűnök, mint a kámfor.
Hétfőtől már úgyse fogunk egymáshoz szólni, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Visszatartom az érzelmeimet, a gondolataimat róla, és akkor végre minden rendben lesz, mint pár nappal ezelőtt… Csak, hogy minden máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem.

Első fejezet


Csak én lehettem, azaz ember, aki megbetegedett a szünet előtt pár héttel. Bármennyire is rossz volt kimondanom, de még a suliból volt pár hét, de már így is úgy tűzött a nap, mintha augusztus közepe lett volna.
Hiába nincs teljesen „szabadság”, azért jó volt a haverokkal hülyülni a suliban. A tanulás jelen pillanatban nem ment a legfényesebben. Előfordulhatott, hogy nem mindent írtam le az órákon, pedig általában szoktam figyelni. Jó, valamennyire. Mondjuk, hogy körülbelül hármas tanuló vagyok, kerekítve. Kilencedikben még kitűnő tanuló voltam, de tízedikbe ez már nem jött össze. (A nem jött össze az azt takarja, hogy megbuktam.) Most újra járom, de most odafigyeltem, hogy véletlenül se bukjak meg semmiből se, bár nem tudom, hogy matekból át fogok-e majd menni. Legalább egy jeggyel kellene feltornáztatni azt a tantárgyat, mivel nagyon fontos az érettségihez.
Az csak egy dolog, hogy utálok tanulni, de az, hogy a matektanárom Mrs. Scott is borzalmasan utál, azért, mert vagy nem csinálok házit, pedig próbálom megoldani, de nem megy. A nagyszüleimtől segítséget se kérhetek, mert pontosan jól tudom, hogy ők már levették a kezüket rólam, amit teljes mértékben meg is értek. A stréberek – elnézést – szóba sem állnak velem. Meg tök gáz lenne odamenni, hogy „figyu, nem segítenél matekba?”. Legalább is az én helyzetemben az.
Szinte minden egyes órán kiszólít a tanár a táblához, és amiért nem tudom, ezért az egész csoport előtt leéget. Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb megoldás, inkább meg kéne próbálnia segíteni rajtam, elvégre ezzel nem fogok előrébb jutni. De a legfőbb probléma az, hogy igazából nem érdekel ez az egész, csak néha elgondolkoztam ezeken, hogy senki sem akar segíteni. Bár ezt is megértem. 
A szüleim Los Angelesbe élnek a húgommal, Emmával. Körülbelül évente egyszer, ha meglátogatnak minket, mert „lefoglalja őket a munkájuk”, pedig aztán milyen furcsa, hogy minden hétvégén új poszt kerül fel az internetre, hogy hol és merre jártak, nélkülünk természetesen. Elég nagy a távolság közöttünk, de attól még nem kellene ezzel takarózniuk. Egy telefonra se jut idejük. Nem is értem, hogy lehet még bőr az arcukon, de már mindegy, mert már megszoktam, hogy nem beszélnek velünk.
Körülbelül három éves lehettem, míg az öcsém kettő, amikor kiköltöztek, azért mert nem volt állásuk, de Los Angelesbe találtak. A mama szerint, ezért, de az óta már rég vissza kellett volna jönniük, vagy mondani azt, hogy költözzünk hozzájuk, de semmi ilyen nem történt.
Csak pénzt szoktak általában küldeni, hogy vásároljunk azt, amit akarunk, de én tudom, hogy a szeretetet pénzzel nem lehet megvásárolni. Mégis, hogy lehetne? Sokszor felhívnám anyámat és megkérdezném tőle, hogy miért szült meg engem és a testvéremet, ha nem is foglalkozik velünk? Persze ez apámra is vonatkozik. Igazság szerint sose értettem az ilyen embereket, azt hiszem nem is fogom megérteni. Persze nem mondom azt, hogy nem voltam csalódott, hogy nem sírtam már emiatt, hogy a szüleimmel akartam tölteni egy napot.
Mint említettem van egy testvérem, akit annyira szeretek, hogy néha belenyomnám a fejét egy jó nagy habos tortába, de aztán elkezdenék bőgni, mert meg akartam volna enni azt a finom tortát. Helyes gyereknek bizonyult meg az iskolánkban, ahhoz képest, hogy nincs úgy kigyúrva, ami azért szerintem durva és egyben furcsa is, mivel manapság minden lány az izmos pasikat szereti. Nekem például nem ezen múlik, hogy ki tetszik meg, bár valljuk be az emberek több százaléka kinézet alapján néz ki magának egy partnert. Na, de vissza Jeffrey-re… Igen a neve Jeffrey. Szóval Jeffrey valamelyik nap elvette a melltartómat és kilógatta az ablakon, mire a kedves szomszédunk majdnem arcon találta egy kővel. A kedves szomszéd méghozzá egy hatvan éves nénike.  Magam sem hittem volna el, ha nem látom ezt a jelenetet, mert igazából képtelenségnek tartom ezt, de ezek szerint van erő a vén szatyorban. Elnézést, hogy ezt mondom, de kiállhatatlan a nő. Ha véletlenül valamit átejtettünk a több mint tíz év alatt, vagy kilyukasztotta (itt most gondolok például a labdára), vagy fogta és kidobta a kukába. Egyik nap leálltam vele vitázni, hogy véletlenül esett át a virágcserép az ablakból erre ő csak tovább vitatkozott, hogy ez már birtokháborítás. Addig vitatkoztam vele, hogy nem tudtam most, hogy féljek az öreglánytól vagy röhögjem ki, a beszéde miatt.
Itt van előttem a kép, mikor kicsi koromban vittünk át süteményt, tök boldog voltam meg minden, erre fogta és a szemetesbe dobta. Kicsit se voltam összetörve. Persze mamámnak is megvan róla a véleménye, régen ő is vitatkozott vele, de nem ért vele semmit sem, úgyhogy azóta csak arra törekedtünk, hogy ne kerüljünk vele összetűzésbe.
Visszatérve az öcsémre, egy átlagos gyereknek mondanám, van, amikor beszélgetünk, van amikor nem. Kinek milyen napja van. Amúgy a maga módján egy rendes gyerek szerintem, bár azért vannak kivételes napok.
Sokszor felél azzal, hogy ő jobb tanuló, de, csak azért mert ő nem bukott meg, mint ahogy én tavaly, de ezen kívül az én átlagom akkor is jobb. (Van olyan, hogy szoknya alá rejtett papírok.)
Na, de most szánok magamra is egy kis időt, ha nem bánjátok.
Néha egy kis butuska kis cafka vagyok, aki szeret hisztizni, de úgy érzem elég humoros is, a legnehezebb helyzetekben is próbálok helyt állni és nem megtörni. Nem akarom, hogy mindenki arról beszéljen milyen kis szerény és síros lányka vagyok. Bár sok pletyka kering rólam az iskolában, amik egyáltalán nem igazak semmilyen nézetből sem - azért vannak kivételek. Sose nézik azt, hogy mi is az a dolog, ami kiváltja az emberből a dolgokat, csak rád néznek és már el is ítéltek.
Tucker-rel, azért vesztünk össze, mert kezdett elege lennie abból, hogy nem szánok rá annyi időt, mint amennyit eddig, csak azért, mert másokkal is barátkoztam. És bevallom! Christian-nal, Mark-kel és David-del sokkal jobb és merészebb dolgokat csináltunk, mint életemben valaha. Jártunk bulikba, és embereket szívattunk, vagy esetleg jót bepiáltunk, mikor az őseik nem voltak otthon, bár azt nem tagadom, hogy egy párszor nem feküdtem le Dave-vel. Jó vele lenni, de mégse ő az igazi, sok minden hiányzik belőle, hogy talán szerelmes legyek belé. Egy kis Tucker kéne bele még, talán. Bár, azt is be kell vallanom, hogy ő jobb pasi lenne, mint David, Chris vagy Mark. Az elmúlt évben is sokat változott: sötétebb lett a haja, izmosabb, okosabb és magabiztosabb lett. Nem is tudom, hogy ki láthatta, hogy a konditerembe megy. Meg úgy egészében is helyesebb és talán érettebb is. Miért is csodálkozok? Hisz idén nyáron betölti a tizennyolcadik életévét. Egy kész férfi lesz, ezekhez a csipszarokhoz képest.

***

Arra ébredtem, hogy alig kapok levegőt. A szám és a torkom is teljesen ki volt száradva. Az éjjeli szekrényem melletti üveg vízhez nyúltam, és lenyomtam belőle pár kortyot amennyire csak tudtam, a fájó torkom miatt. Betegnek lenni az egyik legszörnyűbb dolog, bár sokszor azt kívánom, hogy legyek az, mert legalább kipihenem a suli fáradalmait. Oké, hogy nem tanulok annyit, de a monoton egyhangú napokba is nagyon bele lehet fáradni, de az is igaz, hogy bármennyire is jó arra, hogy kihúzzuk magunkat az iskola alól, végül rengeteg feleléssel-dolgozattal tudjuk csak bepótolni. Meg hát persze a lecke sem maradhat el, amit persze senki nem ad meg, és az a szenvedés, amit itthon leművelsz, hogy félpercenként ne kelljen köhögnöd vagy kifújni az orrodat. Felemelő érzés, mikor pár percig azt érzed, hogy nem kell rohangálnod állandóan zsebkendőért.
Leraktam az üveget vissza a helyére majd egy kicsit hátradőltem az ágyamban. Próbáltam levegőt venni az orromon, de teljesen be volt dugulva.
A szekrényem felső fiókjába nyúltam és valahol a zoknik és a bugyik között megtaláltam a mentolos szippantót, vagy mit, ami egy kicsit kidugítja az orromat. Aha, nekem nem nagyon szokta, de addig csinálom, míg végül olyan piros lesz az orrom, hogy azt se tudom, hogy nappal van vagy éjszaka van. Szippantottam belőle párat, majd bekapcsoltam a tévét, hogy egy kicsit elvonjam a figyelmemet a betegségemről.
Szerencsére sikerült találni egy nekem való rajzfilmet. Nem sokáig néztem, mert kezdtem megunni. Tom és Jerry, ahogy össze-vissza rohangálnak a házban. Nagyon szeretem, ezt a mesét csak néha megunom, mint ahogy most, de kicsi koromban rengeteget néztem Jeffrey-vel, és mindig utánoztuk őket.
Lassan kivánszorogtam a meleg ágyamból, és belebújtam a meleg rózsaszín nyuszis mamuszomba. Utálom a rózsaszínt, de ez kivételesen megtetszett ez a darab. Magamra kaptam a kék köntösömet, és élő halottan, de lefelé ballagtam a lépcsőn. Bementem a konyhába, ahol az öcsém az asztalnál ült, és az internet világába mélyült bele, síri csendben. Ilyen ő. Már is le tudja ezzel foglalni magát egész nap.
Készítettem magamnak egy bögre teát, majd leültem az asztalhoz. Már az éjjeli szekrényemen is annak kellett volna lennie, de én csak a friss teát szeretem meginni, ezért tartok ott vizet.
Öcsém felnézett a telefonja mögül.
- Jobban érzed magad? - kérdezte majd leoldotta a telefonja képernyőjét és az asztalra helyezte a készüléket. Eddig nem kérdezte meg, de szerintem előbb-utóbb rászóltam volna.
- Mondjuk - szipogtam egyet, majd mintha valami erős borsot tettek volna az orrom alá, tüsszentenem kellett.
- Amúgy mennyi az idő, hogy még nem vagy suliban? - kérdeztem halkan és beleittam a teámba, de sikeresen le is égettem a nyelvemet.
- Nemsokára hét óra - mondta. - Kérsz valamit enni? - mosolygott kedvesen, és már készült felállni. Teljesen megijedtem, azért ő nem mindig csinál ilyet.
- Köszi, de még nem. Most képtelen lennék lenyomni a torkomon egy falatot - köhögtem el a mondat végét, de azért megértette, amit mondtam, mert elkezdett bólogatni.
- Jól van, na te! - mondta majd felállt és egy puszit nyomott a homlokomra. Mi a franc? - Elviszem a kocsidat, ha nem bánod.
Szóval erre ment ki a játék, vagy szimplán csak kedves volt, csak én gondolok bele többet. Meg azt elhiszem, hogy semmi kedve buszozni, vagy gyalogolni. Nem akartam veszekedni, így korán reggel, mert mamáékat is felvertük volna, na meg hangom is alig volt hozzá.
- Nem, dehogy is. Menjél csak, el ne késs! Jó tanulást! - kacsintottam rá vigyorogva.
- Te meg gyógyulj meg! - rántott fel hirtelen a székről, majd úgy megölelt, hogy a maradék oxigént is kiűzte a szervezetemből, amit sikeresen be tudtam magamba szívni.
Néztem, amint kilép az ajtón, és integet majd vissza pillantottam a teámra, és addig ültem felette, míg meg nem ittam, és meg nem állapítottam, hogy csak kedveskedett az öcsém. Nem látszott rajta, hogy csak az autómra menne. Aztán az utolsó korty teára még a mamám is kijött a hálószobájukból, készen felöltözve.
- Jó reggelt! - köszöntem neki mire ő is.
- Jobban vagy már édesem? - kérdezte, és kezei közé vette arcomat.
- Hát, mondjuk - halványan mosolyogtam rá.
Ilyenkor bezzeg úgy ápol, mint egy kis csecsemőt, de amikor a legrosszabbakkal állok, elő legszívesebben leütne egy fakanállal.
Puszit adott a fejem búbjára majd kikészítette, hogy milyen gyógyszereket kell bevegyek. Azokat nagy nehezen, miközben nem figyelt széttörtem, és próbáltam úgy lenyelni, de túl keserű volt, ezért vagy egy liter vizet is elhasználtam. Igen, ennyire béna vagyok, pár tablettát se bírok lenyelni egészben…
Mamám ahhoz képest, hogy mennyi idős egész jól tartja magát, és letagadhatna a korából körülbelül tíz évet. Az a sok sportolás megtette hatását. Barna festett haja van, kékes-zöld szemei, és nem annyira ráncos arca, mint amilyennek lennie kellene. Elég szép nő.


Mikor felébredtem azonnal megdörzsöltem a szemeimet majd felpattantam az ágyról, felkaptam a köntösömet magamra, a törölközőmet a kezembe vettem. Rettentő gyorsasággal megfürödtem, valamint hajat mostam. Egy kicsit jobban éreztem magamat a forró zuhany után, ami teljesen átmelegítette a testemet. Megtörölköztem, és vissza felvettem a köntösömet, ami alá csak egy bugyit vettem fel, szokásosan. Csak lemegyek, a konyhába bekapok valamit, beveszem a gyógyszert, és már megyek is vissza pihenni, gondoltam. Nem volt más tervem, mégis máshogy alakultak a dolgok.
Lefelé lépkedtem, és egyenesen a konyhába mentem. Hirtelen két kezet éreztem a derekam körül, ami szorosan megölelgetett, úgy, mint a reggel Jeffrey. Egyből fel tudtam ismerni ezt a vanília illatot.  Amikor elváltunk megint megölelgettük egymást.
- Jaj, de rég láttalak drágám! - tolt el magától. - Hogy vagy? - kérdezte Jazmine, miközben jól végigmért.
- Megvagyok – vontam meg a vállamat hanyagul.
- Úgy megnőttél pedig valamelyik nap futottunk össze a boltba! - tette csípőre a kezét. - Nem? - pillantott segítség kérően körbe, és akkor pillantottam meg a srácokat.
Zed és Tucker ültek az asztalnál, az utóbbi teljesen otthoni szerkóba volt: melegítő nadrág, sima póló és pulcsi, míg az öccse úgy ki volt rittyentve, mintha bálba indult volna.
- Anya! - szólalt meg Tucker. - Az már vagy...- kezdett számolni az ujján mintha az olyan menőn nézne ki, pedig fogadom, hogy kapásból tudta a választ egyből csak még is úgy akart tenni mintha vissza kellene gondolnia, hogy mikor is volt az a becses nap. - Egy éve volt - nézett rá amolyan „te most ez komolyan gondoltad” nézéssel.
- Ó, kisfiam úgy repül az idő, hogy észre se vettem - temette a kezét az arcába elpirosodva. 
- Anya! Ne izélj már annyit! Mindig ezzel a dumával jössz, már unom! - szólalt meg Zed, akin látszott már nagyon unja anyja beszédjét.
- Zed! Sose nősz fel? - tettem csípőre a kezemet.
- Jaj, mintha te olyan okos lennél! Semmi kedvem nem volt idejönni, elrángattak! - fonta össze mellkasa előtt a kezét, játszva a sértődőtett.
- Jó akkor hazamehetsz pakolni! - dobta az anya oda neki a kulcsot, aki kapkodva, de elkapta.
- Inkább maradok! - forgatta meg a szemeit.
- Na azért!
- És amúgy - tértem a lényegre. -, hogyhogy itt vagytok? És miért nem vagytok suliban?
A jelenlétük valamiféle bizsergést váltott ki belőlem, a régi emlékeket felidézve. Próbáltam magam belül csitítgatni, de nem annyira ment.
Tucker-re néztem, aki láthatóan engem méregetett. Azt hiszem elpirulhattam, ugyanis eléggé kicsi volt a köntösöm és talán még a bugyimat is láthatta. Próbáltam lejjebb erőszakolni, de hiába. 
Fogalmam sincs, hogy mikor pirulhattam el utoljára, talán meg fog jönni, hogy zavarban vagyok, és furán viselkedem. Reggel az öcsém most meg Jazminék, vagy egyszerűen csak az anyjuk miatt vagyok olyan amilyen, mert ő igenis közel áll hozzám még ennyi idő után is, be kell vallanom már szinte anyámnak, tekintem. 
- A szomszédba költöztünk! - unottan mormogta az orra alatt Zed. - És ezért itthon kellett maradni, pakolni. - forgatta a szemét.
- Hál' istennek! Normális szomszédjaink lesznek! - tettem össze a két kezemet, de amint kimondtam egyből meg is bántam.
Minden egyes nap láthatom majd Tuckert. A suliban még, úgy ahogy elmentünk egymás mellett, de most tuti, hogy minden nap összefogunk futni, és minden egyes nap eszembe fog jutni egy emlék róla a régi szép időkből. És... miért csinálok, úgy mintha ez természetes lenne, hogy ők itt vannak? Miért nem vagyok dühös, miért nem megy utálni őt? Miért nem tudok gonosz lenni?
Igen, meg van. Talán megjátszom magamat, mert nekem fontos Jazmine.
- Miért milyen volt az előző? - érdeklődött a fejemben említett.
- Csak egy öreglány - nevettem fel legyintve, hogy nem annyira lényeges.
- Lexi! - szólalt meg a mama. - Be kéne venned a gyógyszert!
- Már megint? - húztam össze a szemöldökömet.
- Igen, már megint! - adta a kezembe az imént említetteket meg egy pohár vizet is, ami szerintem egyáltalán nem lesz elég. Persze előtte úgy döntöttem harapok valamit, ezért csináltam magamnak két szalámis szendvicset. Miután elfogyasztottam jöhetett az ördög, amivel még meg kellett küzdjek.
Mivel most nem tudtam összetörni a gyógyszereket, ezért a pultnak támaszkodva kaptam be a számba, és kezdtem el összedarálni a fogaimmal, de annyira keserű volt, hogy egyből innom kellett rá, újból és újból, közben pedig folyton elhúztam a számat az íze miatt. Miért nem kaphatok olyan gyógyszert, amilyen a kisgyerekeknek van? Azok olyan finomak.
Tucker válla már rázkódott a nevetéstől, ezért csak egy szúrós pillantással szántam meg mire egy kicsit alábbhagyott a nevetése. Mama és Jazmine beszélgettek, míg Zed a telefonját nyomkodta, ezért nem vettek észre semmit, csak Tucker terpesztett a széken ülve.
- Van valami probléma? - kérdezte mama Tucker röhögési rohama miatt.
- Semmi - dünnyögtem majd gyorsan letuszkoltam a torkomon a többit is.
Kiürítve raktam le a poharat. 
Teljesen zavarba jöttem, ahogy még mindig bámul engem a szemeivel, úgyhogy inkább megfordultam, de talán nem ez volt a legjobb ötlet hisz így meg befelé kukkolhatott.
A mosolya még mindig nem változott semmit, és annyira jó érzés volt, ahogy rám nézett. Talán nem is a menstruációm fog megjönni, hanem már az érzéseim kezdenek előjönni ezzel kapcsolatban. Nagyszerű.
Azt éreztem, hogy én vagyok egyedül hibás abban, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat, pedig szerintem ő is hibás valamilyen szinten. Sosem értettem, hogy neki mi baja Davidekkel.
- Kincsem meghívtam mára Jazmine-ket vacsorázni! - mondta izgatottan mamám.
Mély levegőt vettem. Előbb-utóbb meg fognak enni ezek a gondolatok.
- Ez remek ötlet! - vettem elő a műmosolyomat, és egyből mindenki bevette, kivéve a kukkoló barátomat, aki a hangom alapján is meg tudta állapítani, hogy mit gondolok erről az egészről, végül csak hümmögött egyet.
Azonnal felsiettem a szobámba vissza se nézve. Biztos jó látványt nyújthattam, ahogyan dühösen vágtatok fel a lépcsőn, és valószínűleg bugyim is már ezerszáz százalék, hogy kilátszott. Miért kellet mamának meghívnia őket? És mi volt ez a látványosan bámulása Tucker-nek? Ezt nem értettem egyáltalán. Bár fiúból van, szóval miért ne jönne jól neki egy ingyen kukkolás?
Itt van a mai vacsora is, amit teljes mértékben ki szeretnék hagyni a mai nap, meg úgy mindig, ha átjönnek, mert tuti, hogy nem egyszer fognak jönni. Persze azt sem mondhatom mamámnak, hogy ne hívja meg őket, mivel eléggé szoros köztük a kapcsolat, szóval ez ellen nem tudok semmit sem tenni. Maximum annyit, hogy továbbra is kerülöm őket.
A múlt miatt mérges voltam, de lassacskán elnyomtam magamban, és próbáltam valamivel elütni az időt. Muszáj, vagyok este megjelenni a vacsorán, már csak Jazminért is. Az öcsém szerintem teljesen odáig lesz, hogy a szomszédba költöztek, mert akkor állandóan át fog járni hozzájuk kockulni.

Már nagyon, de nagyon, de nagyon unatkoztam idefent, ezért felnéztem a közösségi hálókra, hogy mi a szitu. Igazából semmi különös. A házit is próbáltam elkérni, de senkitől sem kaptam meg, szóval csak megvontam a vállamat. Majd a suliban max leszidnak a tanárok, de ez nekem már meg se fog kottyanni, és szerintem a tanároknak sem.
Mamám lépteit hallottam meg majd nem sokkal később benyitott.
- Elmentem Jazminekhez segíteni, pakolni! A papa körülbelül este hét óra fele jön! Addig megleszel, ugye? - kérdezte.
- Öhm... Rendben. Igen.
Próbáltam megint elterelni a gondolataimat Tuckerről. Oké suliban néha össze szoktunk futni, de az teljesen más, akkor hamar elillannak a gondolatok, de így hogy a szememet majd kiszúrja…
Nem sokkal később Jeffrey ért haza a fociedzésről hulla fáradtan, szóval inkább nem nyaggattam, de azt elmondtam neki, hogy kik költöztek a mellettünk lévő házba mire egyből átment azzal a tudattal, hogy majd ma nem kell tanulnia.

Annyira elrepült az idő, hogy észre se vettem, hogy eljött a vacsoraidő. Istenem! Két perce még a mama jött be a szobámba, azzal, hogy át megy segíteni pakolni, most meg...
Lassacskán átöltöztem valami elviselhető ruhába majd kifésültem a hajamat. Sminket nem tettem fel, amit amúgy nem nagyon szoktam itthonra használni, de most mégis felkentem.
Levágódtam az emeletről majd segítettem mamámnak megteríteni, miközben ő a levest lerakta az asztalra. Leültem a kedvenc helyemre, és vártam. Igazából kissé ideges voltam, és vissza akartam menni a saját világomba, ahol már felépítettem egy falat, Tucker és én köztem.
A papa egyből jól megölelgette Jazmine-t, nagyon kedvelik őt, amiért nem is csodálkozom, hisz anyának ő volt a régi barátnője. Bár, arról nem tudok, hogy milyen viszonyban voltak, de állítólag elég jó gyerek volt, mamáék elmondása szerint.
Én csak a szememet forgattam és szedtem az ételből, mert már nagyon éhes voltam. Egész nap szinte alig ettem valamit, de azért gyógyszer beszedése előtt mindig próbáltam lenyomni valamennyi falatot a torkomon.
- Lexi, nem tudnál egy picikét várni, míg leülünk? - förmedt rám a mama csípőre tett kézzel.
- Éhes vagyok, na! - dőltem hátra az ülősarkon, és keresztbe fontam karjaimat a melleim előtt.
Utána szerencsére egyből helyet foglalt mindenki. Az öcsém volt olyan szerencsétlen, hogy utoljára kellett leülnie, de már hely se volt ezért hozott egy másik széket, és bezsúfolódott hozzánk.
Mellettem jobb oldalt Zed ült, bal oldalt Jeffrey, és szembe velem pedig Tucker. Azt hiszem, eléggé jó estének nézünk elébe. Az idéző jel kimaradt.
Annyit tudnak beszélgetni, hogy az már hihetetlen! Jó, hogy eddig még nem kerültem szóba. Utálom, hogyha rólam van szó, mert akkor órákig el tudnak beszélgetni, hogy én mennyire nem tanulok semmit, és hogy én évek óta mennyire elhatároztam magamat, most meg nem teszek érte semmit se.
- Pszt! - pisszegett mellettem az öcsém.
- Mi van? - fordultam felé.
- Nem neked beszélek! - förmedt rám mire csak sóhajtok egyet, és megforgatom a szemeimet. - Zed! - szólt a fiúra, aki egyből Jeff-re vetette a pillantását. - Nem jössz videó játékozni? - suttogta.
- De! - mondta nemes egyszerűséggel.
- Erre nem jöttök ki! - jelentettem ki mire Zed kituszkolódott előttem.
Amikor elmentek, csak erőltettem magamra egy mosolyt. Mamáék csak figyelem kívül hagyták majd beszélgettek tovább. Most már csak öten ültünk az asztalnál. Senki nem állt szóba velem, de ez így is volt jó.
A leves jól esett a torkomnak, és végre jóízűen tudtam enni a második ételből is. Megtöröltem a számat, és úgy gondoltam felmegyek a szobámba zenét hallgatni.
- További szép estét! - mondtam nekik illedelmesen.
- Most itt hagysz? - suttogta Tucker segítségkérően rám pillantva.
- Valahogy úgy! - nevettem fel mire ő is feláll.
- Anya! Mentem én is! Odaadnád a kulcsot? - kérdezte, édesanyjától mire csak lazán odadobja neki, mint a reggel Zednek.
Előtte sétáltam majd felmentem, de előtte köszöntem neki.
- Szia! – integettem, és mire észhez kapok, mit csinálok, csak megkérdeztem magamtól, hogy most ki is irányít engem ott belül.
- Szia! - motyogta, majd rám mosolyogott, és utoljára végigmért.
Lassacskán kilépett az ajtón, mire gyorsan bevágódtam a szobámba, és nekidőltem az ajtónak. Mély levegőt vettem, és leültem a földre.
Mi történik?